A kezdetek

1976-ban három mént (Musztafa, Birgut és Mele Szakar) hozatott az állam a Szovjetunióból ám korántsem azért, hogy kiaknázzák a bennük rejlő biológiai potenciált.

Mivel fajtatiszta kancák nem érkeztek, szinte csak félvér ivadékok láttak napvilágot. Az időszak egybeesett a német sportlovak népszerűségének felvirágzásával, így amíg azok – sokszor érdemtelenül – a kancák legjavát kapták, addig az akhal-tekéknek csak egy rendkívül heterogén állomány jutott.

1990 őszétől – miután megszűnt az üllői fakótenyészet – Musztafa – az importált trió utolsó élő tagjaként – Bösztörpuszta – Nagyálláson fedezett. Itt fonódott össze a sorsuk Schütz Saroltával, aki 1989-től a Kiskőrösi Állami Gazdaságnál vállalt munkát, az idegenforgalmi ágazat felelőseként. Volt egy kanca, akit nem szeretett volna német sportlóval fedeztetni, ezért meggyőzte az akkori felettesét, hogy válasszák a kevesebb, mint 50 kilométeres távolságban állomásozó akhal tekét. Tette mindezt úgy, hogy egyetemi tanulmányai alatt halott először a kivételes lóról és sosem látta testközelből. Az első találkozásra így emlékszik vissza:

„Karon ülő gyerekkoromtól kezdve végig kísérték az életemet a lovak, olyan érzelmi reakciót azonban mint ő, soha, egyik sem váltott ki belőlem. Úgy éreztem, mintha egy kéz benyúlt volna a mellkasomba és összeszorította volna a szívemet. Sem előtte, sem utána nem láttam hozzá foghatót.

A központi ménelosztás miatt Musztafa ezt követően hamar elkerült Bács-Kiskun megyéből és Sarolta csak két évvel később, Ópusztaszeren bukkant újra a nyomára. Ekkora datálható az ismertségük az ottani ménes alapítójával, Cseppentő Attilával, aki családjával szintén elévülhetetlen érdemeket szerzett az akhal teke tenyésztésben. Ám a sors nem volt hosszú ideig kegyes: 1992 nyarán egy fedeztetés során olyan rúgás érte a mént, hogy felkarcsont törést szenvedett, ami, habár összeforrt, becsípett egy ideget. Nem maradt más megoldás, Musztafát átsegítették az égi legelőkre.

Elindul a tenyésztés

Áldás a balszerencsében, hogy ekkora az ő és Mele Szakar lányai már biztosítani tudták a magánkézben induló tenyésztés alapjait. Rövidesen Dr. Pataki Balázstól, az Állattenyésztési és Takarmányozási Minősítő Intézet Lótenyésztési Osztályának osztályvezető helyettesétől kaptak tájékoztatást arról, hogy folyamatban van – Vörös József közbenjárásával – 11 mén importja a Szovjetunió felbomlása után függetlenné vált Türkmenisztánból. Közülük kettő került hazánkba, ám nem sokkal később egyikük elpusztult, másikjuk terméketlenné vált.

Az utódállamok közti háborúskodás végett az ottani lóállományok léte veszélybe került, ami miatt próbáltak lovakat átmenekíteni Európába, s ez a magyarokra nézve rendkívül kedvező folyamatokat indított el.

1994 decemberében egy grúz csoport hozott be nagy értékű akhal tekéket az országba és tartott Balatonfenyvesen egy árverést, a Nagybereki Állami Gazdaság komplexumában. Összesen hét ló – két mén és öt kanca – szerepelt a katalógusban. A Nyugat-Európából érkezők összefogtak és – nyomásgyakorlás céljából – azt mondták, hogy lovanként 5 ezer márkáért megvásárolják az összeset. Az ajánlat rendkívül szerény volt ahhoz mérten, hogy egyenként 15-20 ezer márkát értek. Az említett társaságnak szintén Vörös József segített a szervezésben, így ezt hallva – lévén a kínált összeget természetesen nem fogadták el – azt mondta, hogy amíg nem találnak rájuk tisztességes vevőt vigyék el őket hozzá azzal a feltétellel, miszerint nem kell fizetni a tartásukért, ellenben egyezzenek bele, hogy az idősebb, fedeztetésre alkalmas mént, Karadort levizsgáztathassák és beállíthassák fedezni.