Pásztorhagyományok az UNESCO védelme alatt – múltból jövőt építeni

Európa más pásztorkultúrái: közös gyökerek, eltérő formák

A pásztorkultúra Európa szinte minden táján jelen van, bár más-más alakban. A spanyolországi transhumancia, vagyis a szezonális állatvándorlás 2019-ben került fel az UNESCO-listára. Ennek során a juhászok minden tavasszal és ősszel hatalmas távolságokra hajtják a nyájaikat a hegyek és a síkság között. Ez a gyakorlat nemcsak az állattartás szempontjából fontos, hanem évszázadok óta meghatározza a spanyol kultúrtájat, sőt a középkorban külön jogi rendszert, a híres Mesta szövetséget is létrehozta.

Olaszországban a szardíniai pásztorkultúra ismert, ahol a juhsajt (pecorino) készítése köré szerveződtek a hagyományok. Görögországban a hegyi pásztorok életmódja és zenei hagyományai kapcsolódnak az UNESCO örökséghez, míg a Balkánon a dudazenétől a kézműves eszközökig sokféle kincs maradt fenn. Romániában és Bulgáriában a juhászat ma is jelentős, a hozzá kötődő rítusok – például a juhok fejéséhez vagy a nyári legelőre hajtás ünnepéhez kapcsolódó szokások – szintén világörökségi védelemre érdemesek.

Skandináviában a számi nép rénszarvastartó kultúrája került fel a nemzetközi listákra. A joik néven ismert énekstílus, a hagyományos öltözet és a nomád rénszarvas-legeltetés máig élő hagyomány, amely egyszerre gazdasági és identitásbeli jelentőséggel bír.

Hagyomány és modernitás határán

A 21. század pásztorai előtt ugyanakkor komoly kihívások állnak. A globalizált élelmiszerpiacon a nagyléptékű ipari állattartás sokszor kiszorítja a hagyományos módszereket.

A fiatalok ritkán választják a pásztoréletet, mert kemény fizikai munkát, állandó jelenlétet és gyakran szerény megélhetést jelent.

Mindezek ellenére a pásztorhagyományok nem csupán romantikus múltidézésként maradnak fenn.

Egyre több szakértő hívja fel a figyelmet arra, hogy a legeltetésen alapuló állattartás fontos ökológiai szerepet tölt be: hozzájárul a gyepek fenntartásához, a biodiverzitás megőrzéséhez, sőt a tájképi értékek megóvásához is.

A fenntarthatóság szempontjából a tradicionális tudás modern eszközökkel való kombinálása lehet a jövő útja.

Az UNESCO elismerése tehát nem pusztán emléktábla a múlt falán, hanem cselekvésre ösztönzés a jelenben. A pásztorélet védelme egyszerre kulturális, gazdasági és környezeti ügy: ha sikerül megőrizni és alkalmazkodni a modern kihívásokhoz, akkor ezek a hagyományok a jövő mezőgazdaságában is méltó helyet kaphatnak.