A segítők által készített édességek pedig már csak a ráadást jelentették. Ott volt mindjárt a mazsolás piros kalács, a lakodalmi kínálóétel, amit a sváb falvakban az ünneplő násznép adott a bámészkodóknak (hozzá pedig jóféle bort – ami itt sem maradt el, vagy pálinkát), hogy közös legyen az öröm.

A rácsos linzer eperlekváros, de került az asztalra kókuszgolyó és meggyes pite is. Összefogtak a helyiek, a Gyulaj Erdészeti és Vadászati Zrt. munkatársai, és ki-ki készült a maga tehetsége és tudása alapján. Aki pedig megszomjazott, az vérmérséklete szerint házi menta-, bodza-, levendulaszörppel vagy a környékbeli szőlőhegy boraival olthatta szomját. Ehhez pedig mindenki hozta a saját poharát.

Forró sváb sós kifli

Závodon, gasztrotúránk következő állomásán a 250 éves Fachwerk ház udvarán futottunk bele a túrázókba. Szász Gábor építészmérnök felesége és segítői nem győzték a sütőből kiszedni a frissen készült sváb sós kiflit. A forró tepsiből kikapkodott süteménynél nincsen felemelőbb. Az egyik tenyérből a másikba forgatott, gőzölgő tésztaféle csak arra várt, hogy kicsit meghűlve bele lehessen harapni. Érdekes módon ilyenkor senki sem égeti meg a száját. De milyen is a sváb sós kifli? Hát spórolós. Hiszen tudjuk, a svábok mindent igyekeztek a legolcsóbban megoldani, így ez sem áll másból, csak lisztből, tejből, élesztőből, sóból és zsírból. Olcsón, könnyen előállítható étel, amit a hétköznapokban fogyasztottak.

Mivel a közelmúltban újították fel a ház kemencéjét, ottjártunkkor egy konyhai sütőben készültek a kiflik. Egyszerű kelt tésztát kell készíteni, majd gombócokká formázni, vagyis „kigombócozni”, újból keleszteni, kinyújtani és kis kifliket formálni belőle. A tetejére tojás kerül, majd durva szemű só.

Miközben beszélgetünk, egyre jönnek a turisták, a kiflinek nincs ideje kihűlni. A tíz órára tervezett mennyiség régen elfogyott, azóta már a dupláját is be kellett dagasztani, de szerencsére van segítség. Szász Gábor felesége székelyként átvette a helyi népszokásokat, ma egyszerre székely és sváb.