A kártevő-kontroll természetes és bevált módszere
A kártevők kordában tartása kulcsfontosságú a megfelelő mennyiségű, és minőségű termés létrejöttéhez. De miért akarunk mindent magunk csinálni? Miért nem delegáljuk a feladatokat? Miért permetezünk, és szórunk szét a kertünkben olyan kártevőirtó vegyszereket, amelyek ránk, és más hasznos fajokra is veszélyesek, miközben pedig éhkoppon maradnak azok az élőlények, akiknek éppen az (lenne) a szakterülete, hogy megszabadítsa tőlük a növényeket. Egy ökoszisztémát lerombolni pillanatok műve lehet, a regenerálódása azonban sokkal hosszabb idő, évtizedek, vagy akár évszázadok.
Tanulhatnánk a természettől
A természetben minden élőlénynek megvan a helye és szerepe. A természet számára mind egyenlő, nem minősítget, nem tesz különbséget, nincs hasznos vagy kártevő. (Csak nekünk.) Megadja az élet lehetőségét mindannyiunknak. A természet az élőlény, a változatos ökoszisztéma, a fajgazdagság fogalmait ismeri. Míg mi, emberek kitaláltuk a kontroll alatt tartást, a kártevőirtást, és hasonlókat, hogy azt érezhessük, mindig minden az irányításunk alatt áll. Legyen bármi az ára.
Tanulhatnánk az emberiség korábban elkövetett hibáiból
Mao Ce-tung mezőgazdasági politikája megcélzott négy problémás kártevőt: a legyeket, a szúnyogokat, a mezei verebet és a patkányt, akiket az ország minden lehetséges részéről ki akartak irtani. A valódi szakértők véleményét és aggályait persze teljességgel figyelmen kívül hagyna. A termést károsító verebeket a gazdák panaszai miatt vették egy kalap alá a másik három, valóban közegészségügyi veszélyforrást jelentő fajjal. Ezért 1956-tól azon dolgoztak, hogy kiirtsák ezeket a fertőző betegségeket terjesztő, és termésveszteséget okozó fajokat. Minden ötéves, illetve annál idősebb embert mozgósítottak a verebek elpusztítására. És ők bármilyen eszközt, módszert bevethettek. A pontos számok sajnos nem ismertek, de annyi bizonyos, hogy többmilliárd veréb halt meg a kegyetlen akció során, a kihalás szélére sodorva a fajt Kínában. Hozzá kell tenni, természetesen elkerülhetetlen volt, hogy más fajok madarai is áldozatul ne essenek az erőszakoskodásnak és zajszennyezésnek.
Önmagunk ellenségei vagyunk
Ha nem hibádzott volna a logika, akkor ennek hatására sokkal jobban, és boldogabban kellett volna élniük. De nem így történt. Sőt éppenhogy az ellenkezője vált valóra. Ugyanis ezek az erőfeszítések (a legdurvább időszak 1957-58 tele volt) már rövidtávon katasztrofális eredményekkel jártak az élelmiszertermelésre nézve. A verebek hiánya miatt elszaporodtak olyan rovarok, -többek között a sáskák-, amelyek populációját korábban a verebek és más madarak tartottak kontroll alatt. Két évvel később, 1960-ban, egy olyan évben, amikor -mit ad isten- hatalmas aszályt is tombolt, a termények eltűntek az országot ellepő falánk rovarok gyomrában. A verebek eltüntetése (más kifogásolható mezőgazdasági döntések és a természeti katasztrófák mellett) kulcsfontosságú összetevője volt a minden idők egyik legnagyobb éhínségeként elhíresült időszaknak (nagy kínai éhínség 1959-1961), ami kb. tizenötmillió (de valószínűleg sokkal több, egyesek szerint akár 75 millió) emberéletet követelt, és hatására elterjedtek a lopások, a gyilkosságok és felütötte a fejét a kannibalizmus.
