A gyakorlati megvalósítás lehetőségei
A közzétett eredményekhez kapcsolódóan Pinke Zsolttól további gazdálkodókat érintő információkat kértünk egyebek közt arról, szerinte mi kellene ahhoz, hogy javaslataik minél hamarabb megvalósulhassanak.
A modell szerint a vízmegtartás a kapillárisokon keresztül javítja a szomszédos szántók hozamát. A gyakorló gazda viszont joggal tart attól, hogy a visszatartott víz csapadékos tavaszon belvízként fojtja meg az őszi vetést vagy hátráltatja a gépi munkát. Milyen műszaki garanciák vannak arra, hogy a megemelt talajvízszint valóban pozitív puffer, és nem pusztító belvíz lesz a szomszédos táblákon?
– A vízvisszatartás, azaz a felszínen megjelenő csapadékból, lefolyásból és olvadékból származó víz visszatartása és el nem vezetése, valamint elsősorban a folyókból szabályozottan végzett vízkivezetés eredményeként a környezeténél mélyebb területeken felhalmozódó víz mennyisége a síkvidékeket behálózó csatornahálózat és a műtárgyak hozzáértő és területileg összehangolt irányításával öblözeten belül is szabályozható, így elkerülhető, hogy a belvíz károsítsa a növénytermesztést a magasabb térszíneken.
A hazai vízügyi szakirányítás munkatársai rendelkeznek a szabályozott vízvisszatartáshoz és vízkivezetéshez szükséges mérnöki tudással. Látnunk kell azonban, hogy a mérnöki ismeret mellett a vízvisszatartásban érintett résztvevők együttműködése (pl. öblözetenként) is elengedhetetlen. Sőt, ez a kályha, innen indul minden. Ez például a hegyközségek működéséhez hasonló összehangolt vízgyűjtő gazdálkodás meghonosítását feltételezi. A hegyközségek bizonyos esetekben kifejezetten összetett vízkormányzási, de akár a gazdálkodás részleteit érintő együttműködésre is képesek. Ha ez ott megy, akkor a síkvidéki gazdálkodóknak is menni fog.
A gyengébb szántók kivonását önkéntes területcserével és állami csereföldekkel oldanák meg. Látva a hazai birtokszerkezet merevségét, az osztatlan közös tulajdonok és a hosszú távú bérletek hálóját, milyen jogi és birtokpolitikai eszközökkel vehető rá egy gazdaközösség a területcserére anélkül, hogy az az integrációk széteséséhez vezetne?
– Szerintem nem jogi és birtokpolitikai eszközök jelentenek lényegi megoldást, hanem a gazdasági ösztönzők és az ismeret. A gyenge és közepes termőképességű alföldi szántókon a szántóföldi növénytermesztés már régóta nem biztosít stabil piaci alapú működést a gazdálkodók számára. Erről évről évre nyilatkoznak érdekvédelmi szervezetek, ezt erősítik meg a gazdálkodók személyes interjúkban, de ezt látom a statisztikai adatokban is.
A költség nagyobb, mint a bevétel.
Jó év az, ha nullára jön ki a gyenge és közepes talajú alföldi szántókat művelő növénytermesztő. Az év eleje óta már az agrár- vagy erdőtelepítési és -fenntartási támogatásokhoz mérhető hozzájárulás jár vizes élőhely létrehozására és fenntartására. De például a földhivatali nyilvántartásban egyelőre nincs vizesélőhely-kategória. Szóval van még tennivaló. Ahogy az ismeretek területén is. Nagyon keveset tudunk arról, hogy mekkora a gyepek és az erdők hozamnövekedése időszakos vízborítás esetén. Pedig a helyreállítandó vizes élőhelyek többségén a vízborítás tartóssága néhány hét.
Nem csoda tehát, ha a mélyfekvésű területeken veszteségesen gazdálkodók többsége számára a szántó időszakosan vízjárta gyeppé vagy erdővé alakítása fel sem merülő földhasználati lehetőség. Ha kialakul a világos játékszabályok mentén tervezhető, elérhető és elszámolható rendszer, akkor szerintem a gazdálkodók jelentős köre örömmel szabadulna a veszteséges tevékenyégétől. Az ösztönzőrendszer fejlesztése mellett egyetértek azzal a vízügyben megfogalmazott javaslattal, hogy a mélyen fekvő területeken lényegesen meg kell hosszabbítani a kötelező tűrési időt.
Volt-e felmérés, becslés, hogy hány gazdaságot érint a modell?
– Idáig nem jutottunk még el. Csak néhány viszonyszámmal tudok a kérdéssel kapcsolatban szolgálni. A 2020. évi Agrárcenzus szerint a hat alföldi megyében 87 ezer gazdaság foglalkozott növénytermesztéssel. Ha idevesszük még azoknak a megyéknek a gazdálkodóit, akik Baranya, Fejér, Pest és Tolna megyék alföldi részein működnek, a szám eléri a 100 ezret.
A kutatócsoportunk által az Alföldön azonosított csaknem egymillió hektár kiterjedésű gyenge vagy közepes talajú, mélyen fekvő terület fele szántó. Tehát nagyjából félmillió hektár gyenge és közepes talajú szántót indokolt kivonni a művelésből és időszakosan víz borította gyeppé, erdővé, vagy vizes élőhellyé alakítani. Ez a vizesélőhely-állomány nagyjából az Alföld harmadán jelenik meg kisebb-nagyobb foltok hálózataként. Így a 100 ezresre becsült alföldi gazdálkodói kör harmada lehet érintett annak eldöntésében, hogy mi történjen a helyreállítható vizesélőhely-állománnyal.
Egyetértenek-e a VízŐrző Mozgalom által megfogalmazott elvekkel?
– Nem ismerem közelebbről a mozgalom működését, a Hortobágyi Nemzeti Park vízgazdálkodási tevékenységét viszont igen, és náluk példaértékű együttműködést látok a gazdálkodókkal, vízüggyel és egyéb érintettekkel. A nemzeti parkok lehetséges szerepét több szempontból is indokolt kihangsúlyozni a vízvisszatartás kapcsán.
A helyreállítható vizesélőhely-állomány fele Natura2000-es védettségű vagy az Ökológiai Hálózatba tartozó terület, ahol a nemzeti parkoknak hivatalból dolga van. Emellett a nemzeti parkoknál több évtizedes tudás halmozódott fel az integrált földhasználat és vízgazdálkodás terén, és több szempont, illetve érdek összehangolása napi szintű rutinként jelenik meg a működésükben.
