Vadveszély

Oravecz Anett polgármester azt mesélte, hogy egy barátoknál töltött este után, hazafelé harminckét szarvast számolt meg, ahogy az autójuk előtt átvágtak, útban a falu közepén folyó patakhoz, sőt van néhány ünő vagy tehén, ami a borjakkal együtt szinte „életvitelszerűen” a patakparti elhagyatott füves udvarokban él. A már egyáltalán nem félő szarvasokat tartják a település legnagyobb gondjának: emiatt nem művelik a kerteket sem, mert a faluba bejáró állatok mindent megesznek, legyen az koszorú a temetőben, zöldség a kiskertben, széna vagy siló a gazdaságok udvarán.

A gazdálkodóknak is sok gondot okoznak a szarvasok, amelyek természetesen a gazdaságokat is látogatják. Kornélék néhány éve megpróbálták a gazdasági udvartól elriasztani a silót, szénát rendszeresen megdézsmáló állatokat: egy éjszaka két szarvast hoztak terítékre (természetesen engedéllyel), de aztán beletörődtek az éjszakai látogatásokba. Ugyanígy Krisztiánék portáján is napi vendégek a szarvasok: a betárolt szénára járnak rá, és már annyira elszemtelenedtek, hogy az embertől sem riadnak meg.

A legnagyobb kárt azonban a földeken, illetve a legelőkön okozzák azzal, hogy megeszik a veteményt, lerágják a legelőt. Torák Krisztián elkeserítőnek tartja, hogy a 150-200 egyedből álló rudli szabadon pusztíthatja az ő tulajdonát, a kárát pedig a vadásztársaságok, illetve természetvédelmi terület lévén más arra kötelezettek jó, ha töredékében megtérítenek.

– Ha a kárrendezés során rendesen megállapítanák a valós kárértéket, és a vadászatra jogosultak maradéktalanul ki is fizetnék a kárt, a vad által elpusztított takarmányt, én honnan pótoljam? Itt helyben nem ad el senki, mert mindenki gazdálkodik. Ha elmegyek lucernáért, mondjuk, Pásztóra, vagy az Alföldre, Jászberénybe, a kialkudott ár mellett még egyszer annyi a fuvar költsége. Ezt pedig senki nem fizeti meg – bosszankodik a gazdálkodó.

Ráadásul még a gazdának kell lesni a kárszakértőt, ami miatt késhet a kaszálással, ha pedig kicsúszik a határnapból, még őt büntetik meg. Krisztiánnak már elege van abból a szólamból, hogy mi vettük el a vad élőhelyét.

A gazda szerint egy masszív kerítésrendszerrel talán megvédhetné a földjeit, de azt egyrészt nagyon drága kiépíteni, ráadásul azáltal sokkal több ember kellene az állatoknak a karámok közötti mozgatásához – ember pedig nincs. Most csak villanypásztorral óvja a gulyát, és minden napja azzal indul, hogy felméri, hány helyen szakították azt el a szarvasok. Vég nélkül javítgatja a rendszert, ami nem kis anyagi és időbeli ráfordítást igényel. És persze ha nem javítaná meg, és a marha kitörne, ismét csak neki kellene fizetnie.

– A szarvas a gulya mellett 20 méterre, sokszor közte legel, az én itatómon iszik, ha sózót rakunk ki, az én sómat nyalja. Emiatt már nagyon régóta kétszer, ősszel és tavasszal is oltjuk parazita ellen az állatokat, mert mindig találunk már beérett férget bennük.

Beinjekciózzuk őket, akkor a féreg kimegy belőlük, de a legelőről visszafertőződnek. Minden évben több tejes borjúnk elpusztul, mert a fiatal állatot születés után azonnal nem lehet vakcinázni, és annyira elszaporodik benne a féreg, hogy odalesz. És ez is a mi kárunk, nem a vadvédőké.

Krisztián azt reméli, a szarvasok által terjesztett brucellafertőzéstől sikerül a vakcinázással megvédenie az állományát, hiszen, ha nem tudja a baktériumfertőzést megakadályozni, a teljes állománya így vagy úgy elpusztul. Ez pedig végzetes lenne a családi gazdaságra.

Karancsberény határában két vadásztársaság működik, a falunak mindkettővel jó a kapcsolata, mondja a polgármester. Ismerik a problémákat, legyen szó a túlszaporodott, és így leromló szarvasállományról, vagy az ASP-vel szemben már ellenálló, ám vírushordozó vaddisznókról, ám a problémák megoldása nem az ő kezükben van: a kilőhető egyedek számát ugyanis nem helyben és a helyiek kizárásával határozzák meg.