A vállalások próbája a gyakorlatban
Az állatjólétről szóló rendelkezés szerint az EU és Ausztrália nemzetközi fórumokon is együttműködik a lehető legjobb állatjóléti gyakorlatok előmozdításában, különös tekintettel az élelmiszer-termelés céljából tartott állatokra.
A szöveg külön kitér a gazdaságokban, a szállítás során és a vágáskor alkalmazott bánásmódra, valamint az információcsere és a közös kutatások jelentőségére.
A megállapodás intézményi keretet is ad az együttműködéshez. A felek szakbizottsága kijelölheti a közös munka fő területeit, és szükség esetén külön munkacsoportokat hozhat létre az állatjóléti előírások fejlesztésére. A felek a kutatási eredmények, a szabályozási tapasztalatok és a gyakorlati megoldások megosztásával javíthatják a gazdaságokban, az állatok szállításakor és a vágás során alkalmazott eljárásokat.
A mezőgazdaság számára azonban nem ezek az általános vállalások a legfontosabbak, hanem az, hogy egyes kereskedelmi kedvezményeket már konkrét termelési feltételekhez kötnek.
Ez nem zárja ki teljesen a hizlalótelepek használatát, de korlátozza az intenzív befejező hizlalás időtartamát.
A juh- és kecskehús esetében ennél szigorúbb a feltétel. A 25 ezer tonnás vámmentes kvótát legelőalapú termelésből származó, nem iparszerű hizlalótelepeken nevelt állatok húsának tartják fenn. A kedvezményes piacra jutás tehát közvetlenül függ a tartási rendszertől. Az ausztrál termelők számára ez azt jelenti, hogy az uniós exportlehetőség kihasználásához nem elég megfelelő minőségű és versenyképes árú húst előállítani, a termelési módot is igazolni kell.
Kizárólag ketrecmentes tartásból származó termékek
Az Állatok Világszövetsége szerint az Ausztráliából az EU-ba szállított héjas tojásoknál szintén állatjóléti feltétel jelenik meg, mivel csak ketrecmentes tartásból származó termékek kaphatnak kedvező hozzáférést. Ennek gyakorlati súlya jelenleg kisebb lehet, mint a húsipari kvótáké, mégis fontos irányt jelez. A kereskedelmi megállapodásokban egyre szorosabban kapcsolódhat össze a piacra jutás a tartástechnológiával.
A rendszer működéséhez megbízható tanúsításra és ellenőrzésre lesz szükség. Igazolni kell majd, hogy az állatok valóban legelőalapú rendszerből származnak, mennyi időt töltöttek gabonás hizlalásban, illetve milyen tartási módban termelték a tojást. Ez többletadminisztrációt és nyomonkövetési kötelezettséget jelenthet az ausztrál gazdaságoknak és feldolgozóknak, ugyanakkor a követelményeknek megfelelő termelők magasabb értékű uniós piacokhoz férhetnek hozzá.
A megállapodás ugyanakkor nem kötelezi automatikusan egyik felet sem arra, hogy megváltoztassa saját állatjóléti vagy importszabályait. Nem ír elő egységes tartási rendszert, és nem határoz meg kötelező javulási célokat sem. A brit–ausztrál megállapodással ellentétben külön állatjóléti munkacsoportot sem hoz létre. Az állatjóléti kérdésekkel egy szélesebb szakbizottság foglalkozhat, de az együttműködés intenzitása a kormányok döntésétől függ.
Miközben a juhhús esetében a kedvezményes kvóta a legelőalapú termelést részesíti előnyben, a szarvasmarháknál továbbra is megengedett a legfeljebb hetvennapos gabonás befejező hizlalás. Az állatvédő szervezetek szerint ez gyengébb feltétel, mint az EU és Új-Zéland megállapodásában alkalmazott rendszer, amely kizárja a kereskedelmi méretű „feedlot termelést”.
A megállapodás tehát nem hoz azonnali állatjóléti fordulatot, de gazdasági ösztönzőt teremthet a termelési rendszerek átalakítására. Azok a gazdaságok, amelyek igazolhatóan magasabb állatjóléti színvonalon termelnek, kedvezőbb piacra jutási lehetőségeket kaphatnak. Az állatjólét így fokozatosan nemcsak etikai és szabályozási kérdéssé, hanem a mezőgazdasági versenyképesség egyik tényezőjévé is válhat.
