Ezt követően Babos Imre Bátapátiba került, ahol az Apponyi grófokat szolgálta, majd a II. világháború idején katonaként Észak-Erdélybe vezényelték. Szíve azonban nem a fegyverekért, hanem a facsemetékért dobogott, ezért leszerelt, és beállt erdésznek a székelyföldi Vargyas településen található csemetekertbe. Szándékai komolyak voltak, hiszen Bátaszékről, Gemenc szomszédságából feleségét is elhozatta új szolgálati helyére. A fiatal házasok boldogsága akkor teljesedett ki, amikor 1944. február 17-én az udvarhelyszéki Oklándban megszületett fiuk, Imre bácsi. Nem sokáig tartott a családi idill, hiszen fenyegetően közeledett az orosz front. A család kettészakadt. Az édesanya a kis Imrével Bátaszékre menekült, majd az édesapa is elhagyta a frontot, és a háború után szerencsésen újra egyesült a család.

Visszahívta az ártéri erdő

Mintha Gemenc láthatatlan vonzása még a történelembe is beleszólt volna. Így történt, hogy Imre bácsi édesapja újból az ártéri erdő szolgálatába lépett, hiszen a Dunaártéri Állami Erdőgazdaságnál először üzemegység-vezető, majd a Szekszárdi erdészetnél erdészetvezető lett. Közben Imre bácsi már gyermekként magába szívta Gemenc szeretetét. Amikor eljött a pályaválasztás ideje, az apai példát követve ő is erdésznek tanult a soproni Erdészeti Technikumban. Itt ismerte meg feleségét, Németh Idát, akivel évfolyamtársak voltak. Egy rövid kitérő után 1965-ben mindketten a Dunaártéri Állami Erdőgazdaságban kaptak feladatot. A Bátaszéki erdészethez kerültek, Bátaapátiba, ahol annak idején az édesapja is szolgált. Itt született meg 1966-ban fia, ifjabb Babos Imre. Így a család három generációja is elmondhatja, hogy Bátaapáti meghatározó település volt számukra.

Hozzá tartozott Nagyrezét, Lassi Gyöngyösoldal, Buvat és Szomfova kerületek is. 1983 és 1998 között a gemenci rengetegbe, az ártéri erdő szívébe, Lassiba költözött. Ebből adódóan mindennapi életének meghatározó részét jelentette a halászat és a dunai mellékágak csónakos bejárása. Árvíz idején pedig a gátakat kellett ellenőrizni.