Ez a kíváncsiság vezetett 1998-ban az Isabela-sziget északi részén található távoli, szabdalt lávamezők vizsgálatához. Az ott feltárt helyzet kétségbeejtő volt. 2007-re a faj mindössze hat túlélő egyedre zsugorodott, amelyek a Darwin-vulkán fiatal lávafolyamaiban található keskeny repedésekben kapaszkodtak meg.

Jaramillo Díaz, a tanulmány vezető szerzője elmondta, hogy a ritka cserjék elvesztésével nem csak egy faj tűnne el. A Galápagos-szigetek pótolhatatlan botanikai örökségének egy darabja is elveszne.

Tudományos alapokon nyugvó megmentés

A kihalás megakadályozása érdekében a Galápagos Verde 2050 (GV2050) program a faiskolai szaporítást gondosan megtervezett természetbeni visszatelepítéssel kombinálta. A publikált tanulmány részletesen bemutatja, hogy a program 2017 és 2024 között sikeresen 94, faiskolában nevelt cserjét telepített ki az Isabela-sziget zord vulkanikus tájaira.

Ahhoz, hogy a növények egy ilyen száraz környezetben életben maradjanak, a kutatóknak hatékonyabb módszereket kellett találniuk a megtelepedésük elősegítésére. A csapat különböző vízmegőrzési módszereket tesztelt. Ezek közül egy földbe leásott, csepegtető víztartály bizonyult különösen hatékonynak. A fák öntözőzsákjához hasonlóan a vízzel feltöltött tározó lassan engedi az éltető nedvességet a cserjék gyökeréhez. Az így kezelt növények közül mind túlélte a kiültetést.

A mérföldkő: megjelenik egy új generáció

2021-ben a Playa Tortuga Negrán visszatelepített populációt figyelő kutatók négy természetes úton létrejött magoncot találtak, amelyek a lávakőzet repedéseiben növekedtek.

Megjelenésük fontos mérföldkő volt: bizonyította, hogy a helyreállított növények virágoznak, életképes magokat hoznak, és természetes körülmények között, emberi beavatkozás nélkül képesek új növényeket létrehozni.

A fiatal növények azonban nem élték túl az ezt követő aszályt. Ez a veszteség azonban nem csökkentette az első természetes utánpótlás jelentőségét. Éppen ellenkezőleg: rámutatott a faj helyreállításának következő nagy kihívására – segíteni kell a jövő generációinak abban, hogy túléljék az egyre szárazabb körülményeket.

Ahogy Jaramillo Díaz fogalmaz: „Az igazi helyreállítás akkor kezdődik, amikor a természetnek már nincs szüksége ránk.”