Gyönkre kerültem gimnáziumba. Voltak a röppostáim, de diákotthonos voltam, ahonnan havonta egyszer, esetleg kétszer mehettünk haza. Jutalom volt, ha hazaengedtek, mert a kollégiumban tanulnunk meg sportolnunk kellett a hétvégén. Lényeg az, hogy abban az időszakban édesanyám látta el a galambokat. Érettségi után kezdődött talán a tényleges tenyésztési munka, akkor már felsőfokú mezőgazdasági technikumba jártam. Sokfajta galambbal foglalkoztam: voltak kínai sirálykák, pávagalambok, strasszerok, kingek, csirkegalambok.

– Érdekes módon végül nem állattenyésztő lettem, hanem növénytermesztő. Bár ettől függetlenül a galambokkal értem el a legtöbb sikert, feleségemmel érdekes növénytermesztési „események” résztvevői is voltunk. Kilenc éven keresztül vettünk részt dinnye-fajtanemesítésben: a kecskeméti Zöldségtermesztési Kutatóintézet részére dinnye mesterséges megtermékenyítést végeztünk szabadföldön. Nagy szakmai kihívás volt, és nem sokan csináltak akkoriban ilyet. Huszonhárom éve vagyok nyugdíjas, és azóta folyamatosan kapcsolatban vagyunk az egykori Kertészeti Egyetem (ma MATE Budai Campus) gyógy- és aromanövény tanszékével. Évek óta az őszimák-nemesítés keretében fajta-felszaporítást végzünk. Most is van a kertünkben tíz törzs.

– Ma is megvan az 50 éve használt 125-ös Csepel motorom, amivel akkori kedvenceimet, a röppostákat szállítottam. Dunaújvárosig vittem 8-10 galambot, köztük egy nem szép színű kék tojót. Sajnáltam kiselejtezni, levágni vagy elajándékozni, ezért elvittem, és reméltem, hogy nem jön haza. De mire hazaértem, ott volt a tetőn. Úgyhogy megmaradt és megnőtt az értéke is. Egy másik nagy élményem, még a régi házunknál, hogy a posták annak rendje-módja szerint köröztek a levegőben, én meg kint gyönyörködtem a röptükben. Egyszer csak jött egy kampós csőrű ragadozó. Föléjük repült, lecsapott közéjük. A galambok szétszéledtek ijedtükben, de láttam, hogy hullanak a fekete tollak. Kiderült, hogy a ragadozó elkapta az egyik fekete hímemnek a farkát, a farkatollak ott maradtak a karmai között, de a galamb elment fél farokkal.

1978-ban, amikor megalakítottuk az egyesületet, még szorosabbá vált a kapcsolatom a galambtenyésztéssel. Akkor kezdtem el kiállításokra járni, vittük a galambokat itt, a megyében és megyén kívül is, meg hát természetesen jöttek hozzánk is a tenyésztők. Az egyesületben én vagyok a harmadik elnök, és még hárman vagyunk alapító tagok.

Elvégeztem a galambbírálói alaptanfolyamot, nyugdíjasként pedig megszereztem a szakbírálói végzettséget is, de soha, sehol nem bíráltam, mert csak a tudás érdekelt. De így vitatkozni tudtam a bírálóval, hogyha az rosszul pontozta a galambot. Többféle bíráló van, mint ahogyan mi emberek is sokfélék vagyunk. Bonyhádon még él egy bíró, aki mindig odajött a kiállítás után megkérdezni, hogy én mint tenyésztő, hogy látom az ő munkáját, jót bírált-e. De vannak olyan bírálók, akik lepontozzák a galambokat, aztán messze elkerülik a tenyésztőket, nehogy elmondhassák a nem kimondottan jó véleményüket.

36 éve építettük ezt a házat. Akkor egy darabig még ingáztam, mert a tőlünk 200 méterre lévő eredeti Jaksa-házban voltak még a galambok, míg megépítettük a galambházat.

Az amerikai óriáspostákat hoztam át elsőként, a röpposták még ott maradtak a régi háznál. Mindaddig, míg egy féreg, nyest vagy valami más át nem rágta a tűzfal deszkáját, és ki nem irtotta az állományt. Szörnyű látvány volt látni azt a rengeteg elhullott madarat! Ezzel ott befejeződött a galambtenyésztés. Az új háznál huszonegynéhány évvel ezelőtt kezdtem meg a magyar díszposta tenyésztését.