Egyes vélemények szerint ázsiai eredetű fajták is lehetnek benne. Mások, mivel nem találtak egyértelmű bizonyítékokat ázsiai felmenőkre, teljes mértékben angol fajtának tartják. Nagyon hosszú fejlődés után csak 1815-ben írták le a fajta standardját. Egy berlini kiállításon 1910-ben már 40 példányát mutatták be.
A két világháború miatt sok állomány megszűnt, de sikeres tenyésztői munkával a fajta regenerálódott. A ’80-as évek elejétől a dorking erőteljes fejlődésnek indult, de még mindig viszonylag kis számban tenyésztik úgy nagytestű, mint törpeváltozatát. A szárnyasok óriásának számító fajta az elismerés után eljutott más országokba is, és számos különböző húsfajta kiindulási alapjául szolgált.
A dorking nagytestű, telt, nehéz fajta, a kakasok akár 5 kilogrammot is nyomhatnak, a tojóknál általában 4 kilogramm körül állapodik meg a mérleg nyelve. A fajta legkedveltebb színváltozata az ezüstfogoly, de léteznek fehér (ez a legritkább), kendermagos és vörös dorkingok is.
Nagy területre ugyan nincs szükségük, de elegendő mozgásra igen, hogy ne hízzanak el. Nyugodt bánásmód mellett viszonylag szelíddé válhatnak. A tyúkól kialakításánál és felszerelésénél érdemes nem elfeledkezni a test alakjáról és méreteiről. Ha pl. a tojóládák túl kicsik a tyúkoknak, akkor a tollak hamar megrongálódnak.
Ez a fajta a vonzó látványon kívül ritkasága miatt is érdekes, a gazdasági szempontokról nem is szólva. Jellemző tulajdonságai a jó hizlalhatóság, a kiváló húsminőség és kielégítő tojásrakás.
A dorkingról a Kistermelők Lapja februári számában Szénási Gábor cikkében olvashatunk bővebben.
