Régóta konganak a vészharangok ágazatunkban – pusztulnak a méhek, a méz az egyik leginkább hamisított élelmiszer a világon, az éghajlatváltozás ellehetetleníti bizonyos területeken a méhészkedést, évről évre romlik a méhészeti tevékenység jövedelmezősége. Egyre többen teszik fel a kérdést: fenntartható-e jelenlegi formájában a méhészkedés?

A válasz szomorú, de mindenki érzi már a bőrén… kizárt, hogy a méhészeti ágazat ne kerüljön válságba vagy ne omoljon össze teljesen, és ennek bekövetkezése égetően közel van! De ami még szomorúbb, hogy ebben mi, méhészek is hibásak vagyunk. Írásom első részében példákkal támasztottam alá állításomat.

Az ember az idők kezdete óta gyűjti a mézet. Ehhez először elpusztította a méhcsaládokat, majd rájött, hogy egyszerűbb a ház mellett tartani a méheket, mint keres­gélni, és fára vagy sziklára mászni a csemegéért. Nem is olyan rég pedig kialakítottunk olyan méhlakásokat, amelyeket kedvünkre alakíthatunk, és hatékonyan, egyre kevesebb munkával tudjuk elvenni belőlük a mézet. Ráadásul így a méhcsaládot sem pusztítjuk el, akár évtizedekig is élhet egy család a védőszárnyaink alatt. Ezt hívjuk termelési hatékonyságnövelésnek.

Persze, most mindenki azt gondolja, hogy hiszen a méhészek tartják életben a méheket ezekben a viharos atkás-nyúlós-vegyszeres időkben. Valljuk be őszintén, egyre kevesebb sikerrel tudjuk ezt megvalósítani. Az átlagos méhpusztulások aránya évről évre növekszik, pedig egyre kifinomultabb, precízebb módszereink vannak mindenre, csak éppen minden méhész arról számol be, hogy nem olyanok a családok, mint 20-30 évvel ezelőtt. És persze ez soha nem a mi hibánk. Vagy mégis?

A modern etológia atyja, Konrad Lorenz szerint minden élőlény legfontosabb érdeke, hogy saját genetikai mintázatát tovább­örökítse, és lehetőség szerint terjessze a következő nemzedék egyedei között. Ennek érdekében szaporodnia kell, és minél több utódot kell létrehoznia. Az állatok minden viselkedésformája (táplálkozásuk, kommunikációjuk, a ragadozók elleni védekezésük, szociális viselkedésük) e cél (tehát a létfenntartás és a fajfenntartás) érdekében alakul.

Miért írtam le ezt? Azért, hogy elgondolkodjunk a hibáinkon! Évtizedek óta az a bevett méhészeti fogás, hogy olyan kaptártechnológiát alakítsunk ki, amellyel hátráltatjuk a rajzási kedvet, illetve olyan anyákat tenyésztünk, szelektálunk, amelyik nem rajzik. A termelési hatékonyságot persze javítja, ha nem akác alatt repül szét a család, de hogy a méhek legfőbb ösztöne ellen megyünk, amely biztosította számukra, hogy sok millió éven keresztül túléljenek mindent, sőt az ökoszisztéma egyik legfontosabb láncszemévé váljanak, az nem lehet jó irány! A természetben a rajzás által újult meg a család, elhagyva a betegségeket, csökkentve az élősködők számát, biztosítva azt, hogy csak a legerősebbek éljék meg a következő tavaszt. Nem voltak gyenge herék, sőt egyre erősödtek a túlélést befolyásoló tulajdonságok. Mi ezt vesszük el a méhecskéinktől. Életben tartjuk a gyengéket is, termeljük velük a gyenge genetikájú heréket, a legéletrevalóbb anyákat kiszelektáljuk, és adunk a családnak egy nyugodtabb, nem rajzós, szorgalmas anyát. Aki anyát nevel, az tudja, hogy egy ujjnyi méretű rajbölcsőből kikelt anyával semmilyen nevelt anya nem veheti fel a versenyt életrevalóságban, és aztán a család újraindításában.

Foghatjuk a vegyszerekre, meg a környezeti hatásokra, de valójában fogalmunk sincs arról, mekkora kárt tettünk mi magunk a méhekben azért, hogy nekünk jobb legyen, hogy nagyobb profitrátát érjünk el, hogy kevesebb munkával több mézünk legyen. A legjobb bizonyíték a leírtakra az, hogy az atka ellen évtizedekig próbált sorozatkezelések után pár éve megjelent a fiasításmegszakítás és anyacsere közbeni egyszeri kezelés trendje, amely nagyjából egy rajállapotba helyezéssel ér fel. Vissza a természethez.

Megismétlem: azt a sikeres fajt, amelyik évmilliókig mindent túlélt, egy mesterségesen, szükségesen fenntartott fajjá neveltünk a kaptárainkban. Ami, lássuk be, a legkevésbé sem tartható fenn.

Bármilyen kaptárrendszert vizsgálunk is, az az alapja, hogy bővíthető legyen a méhcsalád fejlődéséhez igazodva. A jobb mézhozam elérése érdekében a legalapvetőbb rajzásgátlási fogás, hogy széthúzzuk a fiasítást, és új helyet adunk az anyának a petézéshez. Ez a családnak többletterhelést jelent: takarítani, mézet rendezni és leginkább fűteni kell a nagyobb térfogatú fészket. Ha pont ilyenkor jön egy erős hidegfront, akkor biztos, hogy a család nem tudja tartani az ideális hőmérsékletet, a fiasítás pedig lassabban fog fejlődni, szélsőséges esetben meg is fázik és elpusztul, helyet adva a betegségeknek. Egy közepes családnak pedig hidegfront sem kell ehhez. A fiasítás lassabb fejlődése egy dolognak viszont kedvez: az atka fejlődésének. Emellett a hűvösebb időben fejlődött méhecskék élettartama biztos, hogy kevesebb.

Örösi Pál Zoltán a Méhek között című könyvében mindenre kiterjedően leírja, hogyan lehet megfelelően megtisztítani és később újra használni a kereteket. Ezzel szemben ma minden mézvásárra kamionokkal jönnek a keretlécgyártók, és a méhészek tízezrével veszik az új keretnek valót, amit három év múlva el is tüzelnek. Mindezt hársfából, az egyik legértékesebb mézet adó fafajtából, amely nagyon lassan reprodukálódik! Több ezer hársfát vágatunk ki mi, méhészek évente, csak azért, mert lusták vagyunk keretet pucolni! De ezzel nem is lenne baj, ha minden méhész száz hársfát ültetne évente, vagy ha nem ragaszkodnánk a hársfához! Elődeink azért használták a hársat, mert nem korhad, vetemedik, reped, ebből adódóan pedig tartós, sokszor újrahasznosítható és könnyen szögelhető. Mára ebből csak a könnyű szögelhetőség követelménye a mérvadó, hiszen három év alatt úgyis kidobjuk. Akkor miért nem jó nekünk a nyárfa? A mi méhészetünkben a hizlalt méztéri keretek többsége nyárfából készült, van olyan is, amelyik lassan 30 éve (!) használatban van! De nem csak a nyár jó. Nemrég sok nagy tuját kivágtunk a ház mellett, amiből több száz kiváló minőségű keretléc lett! A nyár és a tuja is ugyanolyan könnyen szögelhető és vágható, mint a hárs. De mi, úgy látszik, szeretjük magunk alatt vágni a fát…

A méztermelés eredményei mégis csökkenő tendenciát mutatnak, annak ellenére, hogy egyre kevesebb mézet hagyunk a családoknál. A méhcsalád természetes állapotában a kaptárban folyamatos a bőség, mivel a méhecskék sokkal többet gyűjtenek, mint ami adott időszakban szükséges számukra. Teszik ezt azért, mert jól tudják, hogy a természetben vannak olyan időszakok, amikor szünet van a virágzási időszakok között, vagy esetleg egy hosszabb hideg vagy aszályos idő miatt nem tudnak annyit gyűjteni. Ha nem így volna, akkor már réges-rég kihaltak volna. Mi persze megint okosabbak vagyunk a méhecskéinknél, és megmagyarázzuk, hogy azért veszünk el minden mézet, meg virágport, hogy ne korlátozza a petézést… Megint visszatérek Örösihez, aki azt tanította, hogy az egészséges méhcsalád alapfeltétele a bőséges méz- és virágporkészlet. Nem az egész éves serkentés és virágporpótló etetés, ami az utóbbi években a méhészkedés alapját képezi! Téves következtetések alapján sokan elveszik a tavaszi–nyári virágport, hogy ne korlátozza a petézést. Aki egy kicsit is tovább lát a profitjánál, az tudja, hogy a fiasítás mellett/között lévő, teli virágporos/mézeskeret két hét múlva táblás fiasítás lesz! Egy méhecskéhez másfél sejt virágpor kell!