A Méhészet novemberi számában érdeklődéssel vártam Stencli Ferenc „Fenntarthatóság a méhészetben” című cikkének a folytatását [Méhészet 2023(11): 14–16. o.]. Örülök, hogy a fiatal méhészek között is vannak, akik szakítanak időt véleménynyilvánításra, kifejtik álláspontjukat a kiútkeresésben. Rendkívül olvasmányos, érthető stílusban tálalt cikk, sok gondolatébresztő megállapítást tesz, megoldást javasol.

Cikkeiből kiviláglik, hogy a szerző igen tájékozott, kívül-belül ismeri az ágazat helyzetét. Nyilván nem tudott mindent belesűríteni még a kétrészes cikkbe sem, de egy-két gondolatát szeretném továbbfejleszteni, kiegészíteni, más szemszögből megvilágítani, a legkevésbé kritizáló szándékkal.

A kétdiplomás szerző a cikk végén tanúságtételként írja, miért adta főállású méhészkedésre a fejét: „… mindig elámulok, hogy a méhecskék milyen csodákra képesek”. Van egy rossz hírem Stencli Ferenc számára: az emberek is nagy csodákra képesek, sőt a hülyeségeket illetően még nagyobb csodákra képesek, amiket szinonimaként katasztrófának hívunk. Ez akár összegzése is lehetne a jelenlegi helyzetnek.

Semmi meglepő nincs abban, hogy ha bármilyen élőlényt (növényt és állatot) az ember művelésbe, tenyésztésbe fog, az szükségszerűen elveszti ősi életrevalóságának egy (nagy) részét. Ez az ára a nagyobb, biztonságosabb hozamoknak, aminek érdekében olyan vérvonalat szelektálunk, amely az ember (mindenkori) igényeinek a legjobban megfelel, ahol a túlélés (evolúció) szempontjai másodlagosak, sőt harmadlagosak. Mi gondoskodunk a haszonállat (-növény) alapvető igényeiről, megvédjük az ártalmaktól (mind időjárási, mind kártevői), csak produkáljon többet, jobbat, kiszámíthatóbban.

Annak érdekében, hogy egy tojótyúk 360 tojást tojjon egy évben, nem várhatjuk el, hogy ugyanez a tyúk a dzsungelben a bankiva tyúk (házityúk őse) módjára megéljen. Ezt el lehetne mondani az összes többi haszonállatról is. A növények sem állnak jobban, például a kukorica hamar kipusztulna emberi közreműködés nélkül.

Mint ahogy annak idején a nomád állattartás más fajtákat igényelt, mint később a rideg állattartás, csakúgy a modern istállózott állattartásnak is megvannak a maga legproduktívabb fajtái. Az állattartás eszközei is kivétel nélkül mind az ember kényelmét szolgálják, és nem az állatokét. A tojatóketrec sem a tojótyúk kényelmét szolgálja, vagy az elletőketrec az anyadisznóét.

A méhek sem jártak sokkal jobban. Habár egyes nézetek szerint a méhek nem háziállatok, de odáig manipuláltuk őket, hogy magukra hagyva, a túlélés minimális lenne, megfigyelések szerint visszatérne a természetes méhsűrűségre (<1 család/km²).

A cikk első részében a szerző a vadon élő méhek rendszeres kirajzását még egészségügyi szempontból előnyösnek mondja (helyesen), míg egy másik helyen keretek visszaforgatásáról ír (a nyúlós spóra elpusztíthatatlan). Örösi Pál Zoltán óta sokat változott a méhtartási környezet, nem lehet csak lapokat kölcsönözni tőle, minden kritika nélkül.

Az a megállapítás, hogy az olasz méh nem bírja a késői fagyokat, nem állja meg a helyét. (Most nem bonyolódom bele abba, hogy a pannon méh mennyire alkalmazkodott az alaposan megváltozott helyi viszonyokhoz.)

Az USDA próbálkozott orosz méhekkel, de nem az éghajlat miatt, hanem az atka elleni rezisztenciát várták tőlük, amit nem igazán váltottak be.

A kiútkeresés irányában Stencli Ferenc felveti, hogy „…igenis le kell mondanunk bevételeink egy részéről”. Önként senki nem fog lemondani semmiről. Nem csak a méhészek, a felvásárlók-kiszerelők sem, s ami a lényeg, a fogyasztó sem. Főleg nem akkor, amikor késélen táncol a megélhetés. Egyébként is, minden piacnak két oldala van (attól piac), amiről ritkán szólunk: az eladói és a fogyasztói oldal. Ha 20 ezerre tesszük a magyar méhészek számát, akkor a méhész–fogyasztó arány belföldön 1:0,002 körül mozog, ami 0,2 százaléknak felel meg. Most akkor kinek az érdekei elsődlegesek?

Hogy ez alatta van a helyi előállítási költségeknek? Nos, ez igaz nemcsak más mezőgazdasági termékekre, de ipari termékekre is, a komputerchiptől az autóig mindenre. Amikor a világkereskedelem a legtávolabbi vidékeket is házhoz hozza, és megéri, és lehetséges átszállítani a földgolyó másik felére a zöldsalátát, friss gyümölcsöt, akkor az olyan tartós termék, mint a méz, pláne eljut mindenhová.

Túl sokat várnak a méhészek a származási hely címkén való pontos megjelölésétől. Ez nem fogja megoldani a méhészek értékesítési gondjait. A vásárlók nagy része csak az árat nézi, nem bogarássza végig a származási százalékokat. Vagy ha igen, nem tulajdonít neki nagy jelentőséget, lásd Zsibrita Pál „Kvarcválság a mézpiacon?” című írását [Méhészet 2023(5): 20–21. o.]. Az itt említett „luxusóra” analógiára nem rendezkedhet be a teljes magyar méhésztársadalom.

Különben is, tegyük fel, hogy egy importáló cég gyulai kolbászt vagy Pick szalámit hoz be, és azt lecsókolbászárban árulja. Ami még oly mértékben hasonlít is az eredetire, hogy azt csak csúcslaboratóriumban lehet megkülönböztetni. Vagyis a fogyasztó képtelen érzékelni a különbséget. Akkor miért ne venné az olcsóbbat?

Igen megkérdőjelezhető megjegyzés:

Hosszú évek óta rendszeres olvasója vagyok mindkét magyar és több külföldi méhészmagazinnak, de én egyetlen hirdetést sem láttam, ahol méhészkedésre csábították volna az embereket. Ez igaz még az eszközgyártókra is. Ezek a mézfogyasztás növelését célozták meg, amiben értek is el eredményeket. Ezzel az erővel nem volna szabad hirdetni például a tojás- vagy tejfogyasztást, mert akkor az tojás- vagy tejtermelésre ösztönözné az embereket?

Marketing nélkül semmilyen termék piaci részesedése nem tartható fenn (kivéve az alapvető élelmiszereket, de a méz nem az). Nem hiszem, hogy sokan kezdtek méhészkedésbe azért, mert megtetszett nekik a mézlovagrendek díszegyenruhája. Egészen más motiváló tényezők vannak itt a háttérben, amint a „A magyar méhészet helyzete” című cikk is említi (ugyanezen szám 24. o.): kényszervállalkozók, akik kénytelenségből méhészkednek. Ez nem jellemhiba, ez vidékfejlesztési, szociálpolitikai hiba. Mindenki úgy él meg, ahogyan tud, vagy amire lehetősége van.

A bérbeporzás sosem lesz a magyar méhészek mentsvára. Ehhez olyan skálájú ipari mezőgazdasági termelés kellene, mint Amerikában van. Ott is csak a magas értékű termékeknél működik igazán, mint például mandula, áfonya. Mindez persze ismét csak nem a méhek érdekében van, mert a bérbeporzás (a körülmények miatt) teljesen tönkreteszi a családokat, ami azok teljes leírását eredményezi.