A kártevő 1872-ben bukkant fel a Bécshez közeli Klosterneuburg szőlészeti kísérleti telepén, ahonnan a Monarchia számos borvidékére szállítottak szaporítóanyagot. Első hazai előfordulását 1875-ben észlelték Pancsován. A községeket, amelyekben a filoxéra megjelent, közigazgatási zárlat alá helyezték, korlátozták a szőlővesszők forgalmát, de a kártevőt megállítani így sem sikerült.

Kezdetben nemzetközi, főként francia tapasztalatok alapján a fertőzött szőlők kiirtásával, illetve vegyszeres kezelésével, szénkénegezéssel védekeztek ellene. A szénkéneggel történő védekezés Paul Thénard francia agronómus által kifejlesztett eljárás. A szénkéneg (szén-diszulfid) erősen mérgező, illékony, gyúlékony folyadék, a földbe fecskendezve gőzei elpusztítják a rovart. Magyarországon 1881-től kezdődtek vele kísérletek. A gyérítő eljárás során a szőlőre nem ártalmas, kisebb adagokat alkalmaztak, ami olyan mértékben ritkította meg a kártevőt, hogy az az ültetvényt nem volt képes elpusztítani, és a beteg tőkék lecsökkent termőképessége is javult általa. Az eljárás ugyan hatékony volt, de drága, fáradságos, és évente ismételni kellett.

Az egy négyzetméter területre adagolandó 24-28 gramm mennyiséget a tőkétől 40-50 centiméterre, négy irányba leszúrt lyukakba fecskendezték be, majd a lyukakat betömték.

Az általánosan használt szénkéneg-fecskendő feltalálója a francia G. Gastine mérnök volt. Hamarosan a hazai iparosok is hozzákezdtek a Gastine-féle fecskendőhöz hasonló eszközök gyártásához. Muschinek János géplakatos „Hungária” szénkénegezője már 1888-tól kapható volt. Az 1890-es évek vége felé egyre-másra jelentek meg az újabb és újabb típusok. Így a Király-féle fecskendő (1897), amit egyszerűség, tartósság, olcsóság jellemzett. A Schottola-féle „Besnyő” kénegező (1898) előnye a pontos adagolás, könnyű kezelhetőség, egyszerű, kézzel szétszerelhető szerkezet volt. Megbízható és kedvelt típusnak bizonyult a kecskeméti Szigeti Sándor szabadalma, az üveghengeres „Attila” fecskendő (1899).

Békei Lipót „Hazai” védjegyű, pontos adagolású szénkénegezőjét 1899-től hirdette. Schottola Ernő 1900-ban a Kosinszky-féle „Egyszerűség” szénkéneg-fecskendővel egy egyszerű szerkezetű, pontos, olcsó gépet hozott forgalomba. A Bilics-féle kénegező (1911), Bilics Endre budafoki rézműves találmányának újszerűsége abban állt, hogy a szénkénegadag kilövésénél leütésre nem volt szükség, a kilövellés magától bekövetkezett, mihelyt a gép szuronyának a talajba történő lenyomása megszűnt. A gép egyik karja mozgó, és így a földbeszúrásnál kissé lefelé hajlik, de a földből való kihúzáskor már eredeti állásába tér vissza. Pontosan és biztosan adagolt. Ismert volt az Anselmo (1900), a Wagner és tsai. (1900), a Herzl és Boronkai (1911), valamint a Klopfer-féle (1917) készülék is. A keszthelyi Hócz János gépész (1904) és a székesfehérvári Richter István rézöntő mester (1906) fecskendőikhez újszerű adagolószerkezeteket szabadalmaztattak.

A szőlőrekonstrukció során már oltványokkal, vagyis amerikai eredetű szőlőalanyokra oltott európai nemes fajtákkal végezték a telepítéseket, de gyorsan terjedtek a filoxérarezisztens direkttermő fajták is.

Később, az 1940-es ’50-es években még ajánlották az eljárást fiatal gyümölcsösökben a pajorok elleni védekezéshez. A technológiát pajorok ellen az 1959. évi „Erdővédelmi utasítás” is tartalmazza.

Nagy József

muzeológus