Magyarországon ma már nem elegendő a gyors vízelvezetés logikája: a feladat az, hogy a rendelkezésre álló készleteket minél nagyobb arányban megőrizzük, visszatartsuk és felelősen használjuk fel. Erről, a vízkészletek szűkösségéről, a kormányzati szemléletváltásról és a Vizet a tájba! program gyakorlati eredményeiről beszélgettünk V. Németh Zsolt vízgazdálkodásért felelős államtitkárral.

Magyarország vízkészleteinek jelentős része külföldről érkezik a folyóinkon keresztül. Mennyire tekinthető biztonságosnak a hazai vízellátás hosszú távon, és milyen geopolitikai vagy regionális kockázatokkal kell számolni a következő évtizedekben, ha a felvízi országok is tartósan kisebb vízhozammal szembesülnek?

– Magyarország helyzete különleges: külföldről érkező készleteink alapján vízben gazdag ország vagyunk, de ezek nélkül Európa egyik legszárazabb része. Vízbiztonságunk tehát nem magától értetődő. Ez egyrészt földrajzi tény, másrészt kitettségünk miatt figyelmeztetés. Ha a felvízi országoknál csapadékhiány, tározási kényszer, vagy növekvő mezőgazdasági és ipari vízigény lép fel, annak a következményeit közvetlenül megérezzük. Éppen ezért ma már nem abból indulunk ki, hogy elegendő vizünk lesz, hanem abból, hogy a vízkészletekért egyre erősebb verseny alakul ki a térségben.

Ebből is jól látszik, hogy a vízzel hosszú távon kell foglalkozni, rövid távon nem lehet eredményeket elérni. Ezt ismertük fel 2024-ben, amikor a vízgazdálkodás másik nagy ága, a területi vízgazdálkodás a víziközművek után az Energiaügyi Minisztériumhoz került. Az azóta eltelt időszakban számos eredményt elértünk, melyek mind a Vizet a tájba! program részei, hiszen ez törekvéseink, intézkedéseink, szemléletünk gyűjtőfogalma. A program célja, hogy a víznek újra helyet biztosítsunk, hogy az beszivárogjon a talajba, gyarapítsa a felszín alatti vízkészletünket és párologjon, hűtse a klímánkat.

A program keretében számos intézkedés született, hogy több vizünk legyen, hogy ami az égből vagy a folyóinkon a szomszédos országokból érkezik, itt maradjon és minket gyarapítson:

• Új érdekegyeztető fórumot hoztunk létre, hogy az érdekeltek – a mezőgazdaság, a területfejlesztés, a vízügy – leüljenek egy asztalhoz. Ez a Vízgazdálkodási Tárcaközi Bizottság.

• Elindítottuk a mezőgazdasági területek önkéntes alapú elárasztását.

• Vízi létesítményeink üzemrendjét felülvizsgáltuk.

• Belekezdtünk a jogszabályi reformokba: az idei hó szerencsésen, lassan olvadt, így bejutott a talajba, beszivárgott, nem okozott számottevő belvizet. De nagyon fontos, hogy ma már nem kell azonnal levezetni a vizet a mezőgazdasági területekről, hiszen ez nem káros, sőt, hasznos. Ehhez igazítottuk a jogi kereteket is.

• Forrást csoportosítottunk át vizeink jobb visszatartása érdekében: a vízkészleteink növelésére, pótlására rendelkezésre álló forrásokat egy év alatt megdupláztuk: 105 milliárd forintról 218 milliárd forintra, így a Vízügy rendelkezésére álló teljes fejlesztési összeg 293 milliárd forint. Olyan jelentős projektek indulnak el, mint a Homokhátság vízpótlása vagy a Félhalmi Holtág feltöltése, de természetesen folytatjuk a nyírségi fejlesztéseket, a Civaquát, a Keleti-főcsatorna rekonstrukcióját, csak hogy a legnagyobbakat említsük.

Az utóbbi években egyszerre tapasztalunk szélsőséges aszályokat és hirtelen árvizeket. Hogyan alakítja át ez a kettős nyomás a magyar vízgazdálkodási stratégiát, különösen a vízvisszatartás és a tájhasználat szempontjából?

– A vízügyben ma már nem lehet külön kezelni az aszályt és az árvizet. Ugyanannak a megváltozott rendszernek a két szélső állapotát látjuk. Rövid idő alatt érkezik sok víz, aztán hosszú ideig nincs elegendő. A régi reflex az volt, hogy a fölös vizet minél gyorsabban elvezetjük. A mai stratégia lényege az, hogy amit lehet, azt ne elvezessük, hanem visszatartsuk, betározzuk, szétosszuk, és később hasznosítsuk.

Országosan lezártuk azt a nagyságrendileg 2500 műtárgyat, amikkel a vizet itt tarthatjuk. Ezek után feltöltöttük a csatornákat vízzel, ahol erre volt lehetőség. A kisebb árvizek idején kivezettük ezekbe az érkező vizet.

Ezek a számok már nem elméleti vitákról szólnak, hanem arról, hogy a vízügyi paradigmaváltás a gyakorlatban is zajlik. Én ezt tekintem a legfontosabb fordulatnak: a víz a földeken ma már nem kockázat, hanem megőrzendő erőforrás. Ezt a gondolatot folytatni kell, hiszen egyén és közösség szintjén is sokat tehetünk vízkészleteink érdekében, ha tudatosan hasznosítjuk az ingatlanunkra hulló csapadékot, vagy éppen odafigyelünk vízfogyasztásunkra.