Fontos azonban tudni, hogy ezek önmagukban nem határozzák meg egy kutya viselkedését.
A kutya latin neve – Canis lupus familiaris – már önmagában is utal arra, hogy a kutya a szürke farkas (Canis lupus) egyik alfaja. Bár a két faj útjai nagyjából 20 ezer éve elváltak, időről időre előfordult természetes vagy szándékos keveredés – ilyen például a csehszlovák farkaskutya és más hibrid fajták esete. A legfrissebb, a Smithsonian Intézetben (USA) folytatott genetikai vizsgálatok (vezetői Yanwei Lin genetikus és Logan Kistler evolúcióbiológus,) azonban azt mutatják, hogy nem csupán elszigetelt jelenségekről van szó.
Vagyis a háziasítás ellenére a kutyák genetikai állományában máig jelen van a farkas-örökség. Mi több, ez az átjárás kétirányú, az amerikai farkas-populációkban kimutattak olyan génváltozatokat, amelyek eredetileg a kutyáktól származnak, például a fekete szőrzetért felelős génmutációt.

A kutyafajták között ma is jól nyomon követhetők a farkas-eredetű gének nyomai. Különösen a nagy testű munkakutyáknál, például az arktikus szánhúzóknál, a basenjiknél vagy egyes pásztor- és kopókutyáknál gyakoriak ezek a genetikai „farkashangok”, de még egy apró termetű ölebben is kimutatható volt 0,2 százalék farkas-eredetű DNS. Ugyanakkor akadnak meglepő kivételek is, a hatalmas termetű bernáthegyinél és nápolyi masztiffnál például nem találtak bizonyítékot a közelmúltbeli keveredésre.
Farkasgének és kutyakarakter

Adódik a kérdés, ha egy kutyában kimutatható némi farkas-DNS, vajon vadabb, önállóbb lesz-e a viselkedése? Dr. Kubinyi Enikő szerint a válasz ennél jóval összetettebb. A kutyák viselkedését ugyanis számos tényező alakítja, és egyetlen öröklött gén önmagában sosem határozza meg egy állat jellemét. Legfeljebb apró hatással lehet a stresszreakciókra vagy az idegrendszer bizonyos fejlődési szakaszaira. A viselkedés mindig a genetikai háttér és a környezeti tapasztalatok összhatásában formálódik.





