„Az őshonos juhfajtákat nem lehet ugyanazzal a szemlélettel vizsgálni, mint az intenzív hús- vagy tejtermelő állományokat „– hívta fel a figyelmet a Magyar Juh- és Kecsketenyésztők Szövetségének tenyésztésvezetője előadásában.
Mint fogalmazott, ezek az állatok olyan területeket képesek hasznosítani, ahol más haszonállat már nem boldogulna. Gyenge adottságú legelőkön, szélsőséges időjárási körülmények között is életképesek, miközben minimális tartási igénnyel rendelkeznek.
„Ott még a racka bőven megél” – érzékeltette a fajta kivételes alkalmazkodóképességét.
„Nem lehet minden juhtartás intenzív”
Az előadásban hangsúlyosan megjelent, hogy bár a juhágazatban egyre nagyobb teret nyer az intenzív termelés és a zárt tartás, a hagyományos, extenzív rendszereknek továbbra is helyük van.
Lévai András szerint sok gazdálkodó olyan területeken dolgozik, ahol nincs lehetőség korszerű istállók, fejőházak vagy intenzív technológiák kialakítására. Az őshonos fajták tartása számukra nemcsak hagyomány, hanem gazdasági szükségszerűség is.
Előadásában azt is elmondta, a támogatási rendszerek célja a fajták fenntartása mellett, azoknak az elkötelezett tenyésztőknek a segítése, akik valódi kötődést éreznek ezekhez az állatokhoz.
A racka nem „hortobágyi különlegesség”, hanem magyar juh
A rackajuhot ma legtöbben hortobágyi rackaként ismerik, Lévai András szerint azonban ez az elnevezés csak részben fedi a valóságot. Bár a fajta fennmaradása valóban a Hortobágyhoz kötődik, története jóval szélesebb földrajzi területet ölel fel.
A racka évszázadokon keresztül a teljes Kárpát-medencében jelen volt, minden olyan vidéken, ahol magyar juhászat működött. A „hortobágyi” jelző azért ragadt rá, mert a 20. század első felében az utolsó fennmaradt állományokat a Hortobágy környékén találták meg, gyakran eldugott, kedvezőtlen körülmények között.
A fajta fennmaradása valóságos sikertörténet. A háborúk, a mezőgazdaság átalakulása, majd a szocialista nagyüzemi gazdálkodás időszaka egyaránt megtizedelte az állományt, mégis sikerült megőrizni. A szervezett tenyésztői munka az 1970-es években indult újra, amelynek köszönhetően ma már ismét stabil állományok találhatók az országban.
Lévai András szerint a rackára érdemesebb a magyar állattenyésztés egyik ősi juhfajtájaként tekinteni, mintsem kizárólag hortobágyi különlegességként. Ezt erősíti az is, hogy a fajta története több száz évre nyúlik vissza, és szorosan összefonódik a magyar pásztorkultúrával.
A racka legismertebb ismertetőjegye ma is a különleges, csavart szarv. Ez a látványos tulajdonság a nagyközönség számára is könnyen felismerhetővé teszi. Nem véletlen, hogy az elmúlt években a racka a magyar állattenyésztés egyik legismertebb szimbólumává vált.
