0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2026. június 25.

Hím nélküli szaporulat- szűznemzés a terráriumi állatoknál

Kevés jelenség annyira meghökkentő és különleges az állatvilágban, mint amikor egy nőstény állat teljesen egyedül ad életet utódainak, úgy, hogy előtte nem is találkozott hím egyeddel. De mi is áll a hátterében ennek, és hogyan is lehetséges ez?

Szerző:
Molnár Balázs

Ezt a biológiai csodát szűznemzésnek, tudományos nevén parthenogenezisnek nevezzük. Bár a gerinctelenek világában viszonylag elterjedt, a magasabb rendű állatok, köztük a hüllők körében sokáig extrém ritkaságnak tartották. Azonban a terrarisztika népszerűsödésével egyidejűleg egyre gyakrabban lehetett ilyen fajokkal találkozni és mára már népszerű lakói a terráriumoknak az ilyen fajok.

A szűznemzés sejtbiológiai háttere

Ahhoz, hogy egyszerűbben megértsük ezt a jelenséget, érdemes röviden a sejtek szintjére tekintenünk. A genetikai mechanizmusok alapján alapvetően két eltérő utat járhatnak be az állatok. Az egyik az apomixis. Ennek során a sejtosztódáskor elmarad a kromoszómák számának feleződése, így a létrejövő petesejt már eleve az anyával megegyező, teljes kromoszómakészlettel rendelkezik.

Fotó: Connor Long , Wikimedia Commons

Az ebből kikelő utódok genetikailag száz százalékban az anya másolatai, tehát kivétel nélkül csak nőstények. Ezzel szemben a jóval gyakoribb és bonyolultabb forma, az automixis egyfajta „fél-klónozás”. Ebben az esetben a normál sejtosztódás (meiózis) lezajlik, a petesejt csupán fél kromoszómakészletet kap, ám a hiányzó genetikai anyagot nem egy hímivarsejt biztosítja.

Ehelyett a petesejt a saját sejtosztódási melléktermékével, egy úgynevezett sarki testtel olvad össze. Mivel az anya saját génjei keverednek újra önmagukkal, a kicsinyek nem tökéletes klónok, hanem az anya extrém mértékben beltenyésztett utódai.

Hogyan is csoportosíthatjuk

A terráriumi gyakorlatban a legismertebb példát az obligát, vagyis kötelezően szűznemző fajok szolgáltatják. Ezek az egyik legnépszerűbb képviselői a gyászos gekkók (Lepidodactylus lugubris). Ennél az apró, trópusi hüllőnél a hímek a természetben is szinte teljesen hiányoznak. A nőstények hímek nélkül is tökéletesen boldogulnak, és néhány hetente rendszeresen raknak tojásokat, amelyekből hónapokkal később nőstény kisgekkók kelnek ki.

Bár a folyamat aszexuális, a kutatók és az állattartók egy furcsa jelenségre lettek figyelmesek: a nőstények gyakran utánozzák a párzási viselkedést.

Egymás nyakát harapdálják és „ál-párzást” hajtanak végre. A valódi sajátosság viszont nem ezeknél az állatoknál figyelhető meg, hanem a fakultatív, azaz alkalmi szűznemzők csoportjánál. Ennél az állatcsoportnál normál esetben az ivaros szaporodás a jellemző, de ha a szükség úgy hozza, képesek átváltani a hím nélküli reprodukcióra.

Erre példa lehet az Új-kaledóniai vitorlásgekkó (Correlophus ciliatus), vagy a zöld anakonda (Eunectes murinus), ahol bizonyítottan dokumentáltak már egyértelmű szűznemzést. De az agámák világában is van gyakorlati példa erre a jelenségre. A washingtoni Nemzeti Állatkertben figyeltek meg egy esetet, ahol egy hosszú évek óta magányosan élő víziagáma (Physignathus cocincinus) nőstény tojásaiból egészséges, genetikai vizsgálatokkal is igazoltan szűznemzéssel fogant utódok keltek ki.

Fotó: Lennart Hunel , Wikimedia Commons

Talán a legismertebb szűznemzéssel szaporodó faj a ma ismert legnagyobb termetű gyíkféle, komodói varánusz (Varanus komodoensis). Ugyanígy a Pécsi Állatkert szalagos varánusza (Varanus salvator) is termékeny tojásokat rakott hím nélkül is.

Sajátosságok és kihívások a fogságban tartás során

Ezek az esetek bár lenyűgözőek, a terráriumi állattartás szempontjából sajátos kihívásokat és veszélyeket is rejtenek magukban, mint korábban említettem. Az egyik legkézzelfoghatóbb probléma a gyászos gekkókhoz hasonló fajoknál a kontrollálhatatlan túlszaporodás. Egyetlen egyedből kiindulva néhány év leforgása alatt több tucatnyi fős kolónia jöhet létre, ami hamar túlnövi a terrárium kapacitását.

Fotó: Charles J. Sharp , Wikimedia Commons

Ez a zsúfoltság az állatok legyengüléséhez vezethet, és a fajon belüli verekedésekhez, gyengébbek, kisebbek elnyomásához. Ez hosszútávon pedig elhullást eredményezhet. Vagyis ami az előnye ezeknek az állatoknak a tenyésztésnél, az a valódi hátránya is. Illetve, ha nem vagyunk elég figyelmesek, az alig pár centiméteres, fürge utódok könnyedén megszökhetnek a terráriumból is (bár ez nem a szaporodásformájuk sajátos velejárója, hanem minden kisméretű gyíké).

Ennél is súlyosabb aggályokat vet fel a fakultatív szűznemzőknél tapasztalható genetikai beszűkülés. Itt egy extrém beltenyésztés történik, ezért az így világra jövő utódok egészségügyi kilátásai sokszor lehangolóak. A tojások jelentős része már az inkubációs időszak alatt tönkremegy a halálos mutációk miatt, a kikelő egyedek pedig gyakran kisebbek, gyengébb immunrendszerrel rendelkeznek, és élettartamuk is megrövidülhet fajtársaikéhoz viszonyítva.

Emellett nem szabad megfeledkeznünk arról a hatalmas fizikai teherről sem, amit a folyamatos, hímek nélküli tojásrakás jelent a nőstények szervezetére nézve.

Ha a terráriumi környezet nem biztosít tökéletes vitamin- és kalciumpótlást, valamint megfelelő UVB-sugárzást, a nőstény a saját csontjaiból vonja ki a szükséges ásványi anyagokat a tojáshoz, ami súlyos következményekkel járhat az állatra nézve.

Szerző:
Molnár Balázs

Forrás: magyarmezogazdasag.hu

Magazin ajánló: