A szőlőt hagyományosan a mérsékelt égövi és mediterrán térségekkel azonosítjuk, a termesztés azonban az elmúlt évtizedekben jelentősen terjeszkedett a trópusokon is. India, Kína déli térségei, Brazília és Peru ma már számottevő szőlőtermelőnek számítanak, és a trópusi régiók 2024-ben több mint 8 millió tonna friss szőlőt adtak a világterméshez. A területek jelentős része ugyanakkor olyan éghajlaton található, amely alapvetően eltér a klasszikus európai szőlőtermő vidékekétől.
A különbség nem pusztán annyi, hogy „melegebb van”. A trópusi termőhelyeken hiányozhat a téli hideghatás, miközben a magas hőmérséklet, az erős napsugárzás, a szárazság vagy éppen az egész éves párásság komoly stresszt jelent a tőkék számára.

A mérsékelt égövi fajták emiatt nehezebben lépnek nyugalmi állapotba, szabálytalan lehet a fakadásuk, romolhat a virágzás és a terméskötődés, miközben a nedves, meleg környezet kedvez a gombabetegségeknek. A tanulmány szerint az ilyen problémák miatt a puszta fajtaátvétel helyett egyre fontosabbá válik a helyben végzett nemesítés.
A nemesítési célok eltérhetnek
A termesztési technológia ugyanakkor már most is képes részben alkalmazkodni ezekhez a körülményekhez. Brazília délkeleti részén például a kétszeri metszésre épülő rendszerrel úgy időzítik a növekedési ciklust, hogy a bogyók a szárazabb téli időszakban érjenek. Ez mérsékli az eső okozta fertőzési kockázatot. Indiában és Kína déli térségeiben szintén elterjedtek olyan rendszerek, amelyek lehetővé teszik a termés időzítését, egyes régiókban pedig akár évi két szüretet is.
A nemesítési célok ezért eltérnek attól, amit egy hagyományos európai szőlőprogramban elsődlegesen keresnének. Csemegeszőlőnél fontos a magvatlanság, a nagy és kemény bogyó, a ropogós állomány, a magas, de kiegyensúlyozott cukor- és savtartalom, valamint a jó tárolhatóság és szállíthatóság.

Emellett olyan fajtákra van szükség, amelyek megbízhatóan fakadnak és alkalmasak az adott termőhely növekedési ciklusára, akár két szüretre is. Borszőlőnél inkább a megfelelő cukor–sav arány, a szín- és aromaanyagok képződése, valamint a betegségekkel szembeni ellenállóság kerül előtérbe.
Különösen fontos kérdés a hőmérséklet hatása a bogyók érésére. Mérsékelt hőterhelés gyorsíthatja az érést és a cukorfelhalmozódást, szélsőséges melegben azonban már a fotoszintézis is visszaeshet, és a cukor felhalmozódása leállhat.
Nehezebb kiegyensúlyozott bort készíteni
Borszőlőnél további gond, hogy a nagy cukortartalom magasabb potenciális alkoholt jelenthet, miközben a forró termőhelyeken gyakran alacsonyabb a savtartalom. Ez olyan alapanyagot eredményezhet, amelyből nehezebb kiegyensúlyozott bort készíteni. A jövő fajtáinál ezért nem egyszerűen a hőtűrés, hanem a megfelelő érési egyensúly megőrzése is kulcsfontosságú.
A termelők esővédő termesztéssel, lombfal-kezeléssel, biológiai és kémiai módszerekkel is védekezhetnek, de ezek költségekkel járnak.
A szakirodalmi áttekintés szerint ezért hosszú távon különösen értékesek lehetnek azok a genetikai források, amelyek természetesebb ellenállóságot adnak a fajtáknak. A nemesítők több országban vad Vitis-fajokat és helyi genetikai erőforrásokat is vizsgálnak ilyen tulajdonságok után.



