A dió nemzetség tudományos neve, a Juglans a római mitológia szerint az istenek apja, Jupiter és a makkot, gyümölcsöt jelentő „glans” szavak összeolvadásából származik. A föníciaiaknál Karia maga a dióistennő, míg a görögöknél Kárüa lakóniai királylány Dionüszosz szeretője, aki váratlanul meghal, ezért az isten diófává változtatja a lányt, míg a lakóniaiak templomot emeltek emlékére. E templom oszlopai helyett faragott diónimfák, a kariotidák tartották fejükön a homlokzatot. A rómaiaknál, sőt hazánkban is szokás volt, hogy az ifjú házasokat a termékenység szimbólumaként dióval szórták meg.
Hazai diófajokMagyarországi populációi őshonossága a mai napig vitatott. A Kárpát-medencében már a felső-miocén (8–10 millió éve) időszakból kimutattak több különböző diófajt: Megyaszón az Andreánszky-diót (Juglans andreanszkyi), Bánhorvátinál és Salgótarjánnál a hegyes diót (J. acuminata), Sálynál a bilinicai diót (J. bilinica), Ipolytarnócnál a parschlug diót (J. parschlugiana) és Egerbocsnál a Legányi-diót (J. leganyii). Ez utóbbi faj nagy hasonlóságot mutat a királydióval. A dió a magyarság igen kedvelt fája, feltételezhető, hogy honfoglaló őseink hozták be a Kárpát-medencébe: pollenje csak a jégkorszakok előttről és azután kis mennyiségben a római időkből, majd tömegesen a termésekkel együtt a honfoglalás korából mutatható ki. További bizonyítékként említik, hogy a dió szavunk honfoglalás előtti, még Levédiában az alánoktól vettük át. |
A nemzetség az északi féltekén elterjedt, 21-40 fajra bontható, és 8-13 természetes hibridje is ismert. A dió termesztését meghatározza, hogy szélbeporzású, váltivarú egylaki növény, tehát porzós és termős virágai vannak, de ezek egy egyeden megtalálhatók. A virágok képesek a szomszédos virágokat beporozni, de az egyes típusok nyílási sorrendje eltérő lehet, így elkülönítjük a nőelőzőt (a porzós barka a termős virágokat megelőzve nyílik), és a hímelőzőt (a termős virágok a barkákat megelőzve fakadnak). Ezeknél a típusoknál szükség van idegen beporzásra.
A királydió (Juglans regia) őshazája eredetileg a mai Iraktól Kínáig terjedhetett, de az Énekek énekéből ismerve Izraelben is termesztették. Plinius szerint nagytermésű fajtáit karüon bazilikon néven Kr. e. 750-500 között vitték Itáliába a görögök Perzsiából. A wallachen névvel illetett gallok révén került német területre, innen a Wallnuss, Walchnuss név is. Britanniába a rómaiak telepíthették – angol neve (walnut) az óangol wealhhnutu-ból származik, ami idegen makkot jelent. Dél-Norvégiában egy 9. századi viking hajó maradványaiban is találtak diókat. Az Újvilágba, azon belül is Mexikóba és Kaliforniába csak 1769-ben vitték be Spanyolországból ferences szerzetesek.
Gyógyír sok betegségre
A királydió felhasználása igen sokrétű. Zöld, húsos felleveleit – a tölgyfajok kupacsához hasonlóak, a népnyelvben diókopács – húsvéti tojások, textíliák, faanyagok és haj festésére használták. A gyógyászatban leveleit, kopácsait és a magjából sajtolt olajat sokféleképpen, sok betegségre alkalmazzák, sőt, magjának alakja miatt a néphit szerint mágikus agytáplálék.
Tóth Imre selmecbányai orvos „népjóléti” intézkedésként és a kertészet népszerűsítésére a lakosságnak és a városnak összesen 20 ezer diócsemetét ajándékozott a múlt század fordulóján.
A marosvásárhelyi Bolyai Farkas líceumban őrzött Teleki-herbáriumba (legrégibb lapja 1677-ből származik), amit a II. világháborút követően Kiss József biológiatanár elrejtett a szovjet csapatok elől, a rovarkártétel megelőzésére diófaleveleket tett a lapok közé.
A gyermekek már az óvodában találós kérdésként megismerik: „Se ajtaja, se ablaka, mégis négyen laknak benne”. Közmondásainkban is gyakran emlegetjük, hiszen a vadházasságban élőkre régen azt mondták, hogy „a diófa alatt esküdtek”, de közismertek a „kemény dió” vagy „dióhéjban összefoglalva” kifejezések is. Termesztéséhez is kötődik népi tapasztalat: Szent Iván (június 24.) és Szent Jakab napján (július 25.) ha sok az eső, abban az évben kevés lesz a diótermés, míg Kisboldogasszony napján (szeptember 8.) kezdődik a dió verése és az őszi gabona vetése.
Táj- és nemesített fajták
Gyümölcsként fogyasztott hazai fajtáink többsége francia vagy olasz eredetű, Erdélyben természetes szelekció útján alakultak ki a Sebeshelyi gömbölyű és a Sebeshelyi hosszúkás tájfajták. Tájszelekció és keresztezés révén későn fakadó típust nemesített Szentiványi Péter az 1950-es években a tiszaháti és mezőföldi diópopulációkból, e munkából származnak az igen közkedvelt Milotai 10 és az Alsószentiváni 117 fajták. Nagy-gyümölcsű fajtákat, amilyen például az Eszterházai, id. Porpáczy Aladár szelektált.
Termés alapján a diófajták hét csoportját különböztetjük meg:
- 1. kődió (apró, kemény héjú, erős belső nyúlványokkal, a mag nehezen kifejthető),
- 2. vékony kemény héjú (előbbinél vékonyabb héjú, belső nyúlványai kevésbé kifejlettek, legtöbb diófajtánk e típusba tartozik),
- 3. papírhéjú (sima felületű, belső oldalán is alig van nyúlvány, jól fejlett a mag),
- 4. cinegedió (hártyás héjjal, a mag kilóg a héjból),
- 5. fürtös dió (termései csoportosan fejlődnek),
- 6. lószemű vagy vékás dió (igen nagy gyümölcsű) és
- 7. a vérbelű dió (magja kárminpiros).
Hazánkban korábban voltak úgynevezett kettős hasznosítású dióültetvények, ahol a faipari céloknak megfelelően igen magasra feltisztított törzsű fák gyümölcsöt is adtak. A jó minőségű faipari alapanyaghoz azonban nagy egyedsűrűség kell, a túl sok pollen viszont akadályozta a megtermékenyítést, így a gyümölcshozam messze elmaradt a csak gyümölcstermesztésre kialakított, nagy térállású és alacsony törzsű fákétól. Erdészeti célokra ma már a királydió helyett az észak-amerikai fekete diót (J. nigra), míg díszfaként a mandzsu diót (J. mandshurica) ültetik.
Dr. Kerényi-Nagy Viktor
Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár
