A Borrend nem titkolt célja a horgosi homokvidék szőlészeti és borászati kultúráját ápolni, megismertetni, továbbörökíteni, valamint elősegíteni és népszerűsíteni a horgosi borok jó hírét. Bacskulin István, a házigazda Horgosi Szent Orbán Borlovagrend vezetője elmondta: a horgosi borverseny abban különbözik az összes többi ilyen rendezvénytől, hogy a bírálók nemcsak értékelik a bormintákat, hanem írásban is jellemzik őket, így a borászok ezentúl elkerülhetik azokat a hibákat, amire a szakemberek felhívják a figyelmüket.
„A horgosi és szabadkai homokvidéken nem is olyan régen még 16 ezer hold területen folyt a kétszintes termelés”- magyarázta a szőlész-borász mérnöki végzettségű Bacskulin István, hogy míg alul a szőlő termett, a sorok között gyümölcsfák őrködtek a termésbiztonságon.
Horgos környékén főként kistermelők maradtak, Titó idejében egy-egy gazdánál 10 hektoliternél több bor nem teremhetett. Felül alma és őszibarack díszlett, s alatta a híres Kövidinka, Olaszrizling, Ezerjó, Delavári, Piros szlanka, Kadarka, Mézesfehér, Zöld veltelini boldogította a gazdákat. Később Horgoson és Palicson megjelent a nagyüzemi termesztés, ám a szőlőt a mai Szlovéniában dolgozták fel. „A borászok kedvelték a homoki bort, finom zamataival kiváló házasítási alapnak mutatkozott”– magyarázta a szakember, hogy az Amerikába kikerülő nedűkről senki sem sejtette, hogy köze van a Vajdasághoz. Jugoszlávia szétesésével ugyan megmaradtak a termőalapok, ám sem üzemanyag, sem növényvédőszer nem akadt, s ami a legrosszabb, a felvásárlók is eltűntek. A mélyrepülésnek az ezredfordulón a szerb kormány által biztosított támogatások vetettek véget. Hektáronként 10-15 ezer euró pályázati pénz került a vidékre, ami napjainkban késleltetett fizetéssel egészül ki. Rövid időn belül közel félszáz hektárnyi új ültetvény létesült, egy-egy gazda átlagosan fél illetve két hektárt telepített. Ezt követték a 40-60 százalékos vissza nem térítendő borászati beruházási támogatások.
„Ez a homok akár 65 fokra is felhevül, ne feledjük, a Pannon tenger alján vagyunk”- mutatott körbe most már a határsávhoz közeli, másfél hektáros saját területén Bacskulin István. Nem elég, hogy a nyári melegben felég az ember talpa, de még az eső is kikerüli.
„A zárt határok folytogatják a helyi gazdákat”- sorolta a szőlész-borász, hogy valamikor Mérges is hozzájuk tartozott, s így együtt pedig a mai Csongrádi Borvidék szerves részei voltak. Az itt termő különleges zamatú gyümölcsök és szőlők ma 70-80 gazda megélhetését biztosítják, s reménykednek, hogy az unióhoz való csatlakozással megszűnnek a mesterséges határok.
