Ilyenkor megélénkülnek az olajfaligetek, a fák alá ponyvát terítenek, és botokkal ütögetik az ágakat, vagy kíméletesebben, az ágak rázogatásával jutnak a terméshez. Mivel azonban az érése fokozatos, egy fát többször is kell rázogatni. Így lehetett ez kétezer évvel ezelőtt a bibliai időkben, az Újszövetség egyik legjelentősebb helyszínén, az Olajfák hegyén is, ahol a Jeruzsálem városhoz tartozó olajfaültetvények terültek el.
Itt álltak az olajbogyó feldolgozására szolgáló, kőből készült nagy olajzúzók és olajprések.
Tavasszal, amikor az olajfa virágzik és nincs szüreti nyüzsgés, e csendes, elmélyülésre, pihenésre alkalmas, ligetes domb Jézus kedvenc tartózkodási helye volt. Ünnepek idején ott töltötte az éjszakákat tanítványai körében, ott fogták el Júdás árulása után, és a Szentírás szerint feltámadása után 40 nappal ott történt a mennybemenetele is.
A legősibb haszonnövény
Az olajfa (Olea europaea) lassú növésű, örökzöld fa. Hosszú életű, 1000 évesnél idősebb példányai is ismertek. Az olajfafélék (Oleaceae) családjába tartozik, vagyis a kőrisek, az orgona és a fagyal rokona. Jellegzetes alakú, alacsonyan elágazó, göcsörtös ágrendszerű fa, általában 12-15 méter magasra, kedvező körülmények között akár 25 méteresre is megnő. Jellegzetes ezüstszürke törzse csavarodott, széthasadozó, gyakran odvas. Csonthéjas termése nagyobb, ovális cseresznyéhez hasonló, a bogyók vastag, bőrnemű héja kezdetben zöld, majd lilásbarnára érik. Olajos gyümölcshúsa igen kemény kőmagot rejt.
Termesztése több mint ötezer éve kezdődött. Egyiptomban Krisztus előtt 3000-re tehető a honosítás kezdete, és hamarosan hatalmas olajfaültetvényeket hoztak létre. Az olajbogyóból nyert olaj elengedhetetlen kelléke volt a kultikus halottbalzsamozási szertartásoknak. Kr. e. 1000-ben a görögök már 30 változatát termesztették, a római kertészetekben pedig tovább folytatták a válogató nemesítést. Az ókori Görögországban a béke és biztonság, a szűzies tisztaság, a szőlővel és a fügével együtt a jólét és boldogság szimbóluma volt. Az olimpiákon Kr. e. 752 óta a győzteseket olajfaágból font koszorúval köszöntötték.
Az ókorban a vadolajfa változatai közül válogatták ki a nagyobb termésű, finomabb olajat adó típusokat. A vadolajfa (Olea europaea var. sylvestris) kisebb levelű, tövises, merev ágú cserje, termése kisebb és az olajtartalma is alacsonyabb. A Szentföld északi részén is őshonos, tölgy- és pisztáciaerdőkben, és az erdők helyén kialakult tüskés makkia cserjésekben él. A természetes vadolajfa-állományok ma már nehezen különíthetők el a kultúrából kivadult, nemesített, nagyobb termésű példányoktól, mert sokszor az ősi olajfaültetvényeket is erdő borítja. Ezt bizonyítják az erdők közepén megtalált olajprés-maradványok.
A békekötés szimbóluma
Az olajfa a Bibliában gyakran emlegetett növény. Először Mózes első könyvében olvashatjuk, hogy az özönvíz során a hatalmas bárkába visszatérő galamb csőrében hozott olajágból értette meg Noé, hogy a víz visszahúzódott. Azóta az olajág jelképezi a Teremtő újabb békekötését az emberrel, ezért vált világszerte a béke szimbólumává. Mózes 5. könyve Kánaán hét legfontosabb terménye között említi. Több helyen az olajfa más-más jellegzetes tulajdonságát emeli ki, van, ahol friss lombjának szépségét hangsúlyozza, másutt azt, hogy tőről rendkívül jól sarjad.
A gazdátlan, erdei vadgyümölcsfák nemes ággal való beoltása a Kárpát-medencében is közismert eljárás volt, egészen a legutóbbi időkig. Pál apostol azonban épp ellentétesen használja, nála ugyanis az alany a nemes, vagyis a termékeny olajfa, (amelynek gyökere Ábrahámot és az ősatyákat jelenti), és Isten abba a szelíd olajfába olt vad ágakat, más népeket. Pál tehát képtelen mezőgazdasági példát hoz, ezzel kifejezve, hogy Isten határtalan kegyelmével az üdvösséget a nem zsidókra is kiterjeszti.
A test vagy a fej olajjal való leöntése vagy megkenése különleges szakrális szerepet játszott. A papokon kívül a királyokat is fölkenték, jelezve ezzel, hogy az Isten hatalommal ruházta fel őket. Szükséges volt az olaj az étel- és a békeáldozatokhoz is, és a templomban égő szent mécsesbe is olajat használtak. Ennek megfelelően az olaj a templomnak beszolgáltatott tized része, ezen túl a királyi kincstár fontos vagyontárgya volt. Több bibliai csodában is szerepel az olaj. Elizeus például egy prófétaözvegy olaját szaporította meg isteni segítséggel. Illés is hasonlóképpen tett, így a sareptai özvegyasszony lisztesfazeka és olajoskorsója nem fogyott ki. Az irgalmas szamaritánus olajat és bort öntött a rablók által kifosztott és megvert ember sebeire, majd bekötözte azokat.
Főzéshez, világításhoz, illatszerekbe
Az olajfa a meleg, mérsékelt éghajlatot kedveli, és a forró, száraz nyarat. 10-20 éves korában fordul termőre, és hosszú évtizedekig, száraz, sovány talajon is bőségesen terem. Nem fagytűrő, ezért nálunk nem termeszthető.
A világon a legtöbb olajbogyót Spanyolországban, valamint Olasz- és Görögországban termelik. Hasznosítása rendkívül sokrétű. Elsősorban olajnövény, de ezen túl zöldség, gyógynövény, kozmetikai és ipari alapanyag. A zölden vagy éretten szedett termés, az olajbogyó kedvelt fűszer- és gyógynövény, főzve vagy sóban tartósítva fogyasztják.
A legjobb minőségű télen szüretelt, magasabb olajtartalmú, érett termésekből hideg eljárással préselt, finomítás nélkül készült extra szűz olaj nyersen kenyérhez, salátákhoz is kiváló. Az olíva E- és K-vitaminban, antioxidánsokban bővelkedő élelmiszer. A növényi olajok között az egyik leggazdagabb telítetlen zsírokban, fogyasztása segít megelőzni a szív- és érrendszeri megbetegedéseket.
Az olívaolaj a kozmetikaiparban is fontos szerepet tölt be, bőrápoló adalék, hidratáló kenőcsök, szappanok, kenőanyagok alapanyaga. Fájdalomcsökkentő és sebgyógyító hatása miatt sebek és rovarcsípések kezelésére is használják.
Mint a lassú növekedésű, hosszú életű fáké általában, az olajfa fája is igen kemény, ezért nehezen megmunkálható, értékes anyag. Görbe, rövid törzse nem alkalmas épületfának, gerendának, gyönyörű, szabálytalan rajzolatú, csíkos mintázatú fájából azonban kopásálló padlóburkolat, bútor, szerszámnyél, tálak és kisebb faragványok készülnek.
