Az ottaniak szerint ez az ősi fajta eredetileg Kínából származik. A németek 1880 körül hozták be az első viadorokat Európába. Még a laikusok számára is rögtön nyilvánvaló, hogy a shamo a viadorfajták képviselője. Egyenes és kihívó testtartása, tüzesen izzó szeme nem hagy kétséget efelől. Mindaz, aminek egy madár hasznát veheti egy küzdelem során, hangsúlyosan jelen van a japán viadornál.
Tartása szinte függőleges, a mell kerekded, kemény és izmos. A váll magasan, a testtől eltartva hordott. A nyak hosszú, kissé hajlott. A kakasok dísztollai rövidek, csak a nyak felső részén találhatók meg. A fej széles, a kiugró szemöldök jó védelmet nyújt a szemnek. A fej elején három alacsony, hosszanti lefutású redőből álló kis borsótarajt visel. A kakasok áll-lebenye nagyon kicsi, a tojóknak pedig egyáltalán nincs. Jellemző rájuk a tollatlan bőrfüggelék. Tekintete vad és éber, szemszíne gyöngy. A farok némileg zárt és a vízszintes alatt hordott. A farok dísztollazata csak részlegesen kifejlett. A japán viadorok magas állásúak, hosszú combbal és csüddel. A láb sárga, vagy a sötétszínű állatoknál fekete, sárga talppal.
Valójában a színek nem annyira fontosak ennél a jellegzetes viadorfajtánál, ezért a szabványosításuk sem véglegesített. Ez viszont problémákkal jár az európai kiállításokon. Ezért aztán egy pár színt hivatalosan elismertek, de azzal a kitétellel, hogy úgynevezett „típusmadarakról” van szó, s elbírálásuknál a szín és a mintázat nem eshet nagy súllyal a latba. A következő színeket fogadták el: búzaszínű, vörösnyakú fekete, ezüstnyakú fekete, fekete, fehér, kékszegélyes és vörös porcelán.
A japánviador-fajta igazán az extrém külsőt és az akaratos, kemény természetű baromfikat kedvelők közt hódít. Bár a kakasviadalok már nem engedélyezettek Európában, a több évszázados küzdő szellemre való szelektálás nem múlt el nyomok nélkül ezekből az erős állatokból.
Egymás közötti viszonyukat tekintve viszont más a helyzet. A kakasokat egyetlen dolog hajtja, hogy bebizonyítsák ők a legerősebbek. Ha módjuk adódik a küzdelemre, addig folyik a harc, míg eggyel kevesebben maradnak a porondon. Ha ellenfelük nem viadorfajta, akkor a viadal hamar a japán viador győzelmével végződik. Ha mindkét állat japán viador, akkor a csatározás az állóképesség vizsgája lesz.
Mindezeket figyelembe véve az állatokat biztonságos, zárt ketrecekben kell elhelyezni. Legjobb őket párban tartani, mivel gyakorlatilag monogámok. Ha több párral szeretnénk dolgozni, úgy kell elválasztani a madarakat, hogy ne láthassák egymást, és így békében és nyugalomban maradnak.
Ezen szívós, robusztus fajta elhelyezése egészen spártai körülmények között is történhet: tulajdonképpen elegendő, ha van egy száraz és szélmentes helye, ahol meghúzhatja magát. Japánban a shamo 1941. június 1. óta – mint nemzeti kultúrkincs – állami felügyelet alatt áll.
A ko-shamo kicsi harcost jelent. Nem ismert, hogyan alakult ki Japánban ez a törpeviador, az viszont biztos, hogy egy ősi fajtáról van szó. Az elmúlt évszázad ’70-es éveiben került Európába.
Ez egyértelműen észrevehető azokból a belső és külső tulajdonságokból, amelyek a nagytestű változatnál is meghatározók. A nagytestűhöz hasonlóan sokféle színváltozatban tenyésztik, ezek közül is a búzaszínű a leggyakoribb.
A japán törpe viadorokat azoknak lehet ajánlani, akik szeretik a határozott jellemű tyúkokat. Bár Európában sohasem tenyésztették őket kakasviadalokra, ezen tulajdonság mégis kódolva van a fajtában. Gazdájuk iránt ők is bizalmasak, és nagyon szelíddé válnak, de egymással szemben szintén határtalanul ingerlékenyek.
A tojók szintén összeférhetetlenek. A kialakult rangsort nem érdemes megbolygatni, befolyásolja, illetve veszélyezteti egy-egy új állat behelyezése, illetve a rangsorban lévőkből egy kivétele és visszahelyezése (pl. kiállításokon való részvétel). Más fajtákkal együtt tartani nem lehet. Kezdő tenyésztőknek nem ajánlott.
