A sorozat előző részeit itt és itt találja
Miután az ellésbe belepusztult Pötyi, az anyakecske, maga után hagyva egy törékeny kis jószágot, előbb az állatorvos tanácsára megpróbáltuk az életben maradt, s gidáját rendesen tápláló Meki alá „beimádkozni” a számára idegen utódot.
Ez már csak azért sem volt egyszerű, mert a pár napos kis egyed vékonyka lábai úgy botladoztak állás közben, mint a feszességét vesztett colostok. Vagyis miközben Meki tőgye alá tettük, még a gidát is tartani kellett, hogy ne rogyjon le. Kétemberes munka volt, annak is verejtékes. Önszántából ugyanis Meki egyetlen pillanatra sem engedte magához az „unokahúgát”, ezért csellel vagy erővel kellett alácsempészni. Előbbinek módszere az volt, hogy miközben a sajátját táplálta, a szabadon hagyott tőgyre lehetőleg észrevétlenül odatettük a másikat. Ez azonban csak néhány önfeledt kortyot eredményezett, hamar kiismerte ebbéli szándékainkat, s ha így tettünk, a sajátjától is odébb táncolt. Következett hát az erőszakosabb út: egyikünk a fejét fogta, nyugtató szavakkal kísérve a mindkettejük számára kényelmetlen pozíciót, míg a másikunk a kecske első és hátsó felét próbálta szorosan, de kíméletesen odanyomni az ól falához.
Faluhelyen amúgy is sokszor kapni hasznos, kétkezi cselekedet helyett inkább száz jó tanácsot. Az egyik ilyen volt, hogy dörgöljük össze a két kis kecske fenéknyílását, ugyanis elsősorban ennek körbeszaglásával azonosítja saját kölykét az anya. Hittük is, meg nem is ezt a fajta népi trükköt, de persze azért megpróbáltuk, hisz nem múlhat a hitetlenségünkön az akció sikere. Közben persze reméltük, hogy senki nem kukucskál be az udvarunkba, vagy nincs sehol egy rejtett kamera, amelyik filmre venné a bizarr mozdulatsort. Egy mélabús oldalpillantás, és egy ugyanolyan oldalra táncolás volt a reakció Meki részéről, mint korábban, úgyhogy a vezércsel nem jött be.
Hogy mindezen túl még nehezebb legyen a dolgunk, lebetegedett később az anya is, s immáron nemcsak a mostoha gidát, de a sajátját sem hagyta szopni. Később kiderült, hogy bélrenyheség okozta az étvágytalanságot, s ennek is a mi emberi hibánk, tapasztalatlanságunk és tudásbéli hiányosságunk volt az oka. A túlzott aggodalmaskodás és a márciust meghazudtoló rendkívüli hideg miatt ugyanis a kecskéket bezártuk az ólba – még az anyakecskét sem hagytuk kijönni –, s így hiányzott a bélmozgást elősegítő aktivizmus, az addig szabályos kis bogyók helyett összefüggő, nehezen ürülő székletet eredményezve. Később persze az orvos egy hashajtóval ezt orvosolta, s ettől kezdve mi is szabadon engedtük jönni-menni őt, de erre a pontra csak napok múlva jutottunk el. Addig viszont cselekedni kellett.
Hónunk alá csaptuk a két kicsit, s felvittük őket a nappaliba. Mivel ide olykor kutya és macska, sőt, akad, hogy húsvétra kapott házi nyúl is betéved, ez a helyiségünk eleve állatbarát. Marmagasságban nincsenek törékeny nippek, a kanapénk masszív bőrből van, könnyedén tisztítható, és porszívóból is olyat szereztünk be, ami felszívja a szőrpamacsokat.
Felhozatalukat nem túlzott óvatosságból tettük. Ezen a márciuson kemény fagyok voltak, akadt, hogy mínusz tízig is leszaladt a kinti hőmérő higanyszála, a kölyköknek viszont – akár a csecsemőknek – három óránként szopniuk kellett.
Tejet kellett hát szerezni, lehetőleg kecsketejet. A tápszerről ugyanis letettünk. Kifejezett kecsketápszert a környékünkön nem lehetett kapni, úgy tűnik, a haszonállatok közül ez a fajta a legkevésbé értékes a tartók számára. Mondták is a tapasztaltabbak, hogy amelyik kecske nem ellik meg rendesen, azt általában az orvos sem tudja megmenteni. Rendszerint nem is kísérleteznek vele, bezzeg egy tehén vagy egy ló hasonló nyavalyája azonnal összeránt egy egész egészségügyi teamet is. Ez valamennyire érthető is, az egyik néhány ezer, a másik viszont több százezer forintos kárt jelent. Birkatáp akadt volna, de csak mázsás kiszerelésben, miközben nekünk csak néhány kilónyira lett volna szükségünk.
Szerencsére a közelben találtunk egy kisüzemi sajtkészítő családot, akik az utóbbi időben már nemcsak gomolyát, hanem tejet is árultak. A gazda szánakozó pillantását máig nem felejtem, amikor kiderült, mire kell a tej.
Ő előbb az elhullott állat lehetséges genetikai jellemzőiről tartott látatlanban pár perces kiselőadást, hozzátéve, hogy egy ilyennek az utódai is örökítik majd a bajt. Álláspontja szerint a természet egy ilyen problémát már rég orvosolt volna, ha meg mindenáron akarjuk a macerát, az akkor se tartson tovább pár hétnél. Ennyi idő alatt a tejtől szednek magukra némi testtömeget, aztán csak fejbe kell őket kólintani, s mindjárt asztalunkon lehet a legpompásabb étkek egyike, a rántott gidaszelet. Ha netán pár hónapig szeretnénk nyűglődni, azt is megtehetjük, ebben az esetben csak ketté kell majd hasítani a néhány kilós jószágot, betenni a kemencébe vagy a sütőbe, s a legomlósabb pecsenyét vehetjük ki onnét. Ám ha olyan elszántak vagyunk, hogy több, mint fél éven át tartjuk őket – igaz, ekkorra már a tejet a fű, az abrak és a széna váltja fel – nos, akkor kiváló pörkölt lehet a történet vége. Miután így eligazítottak a kecskegida hasznát illetően, valamelyest megenyhült, s hozzátette: legalább nem mókusnak, kiscicának vagy kiskutyának viszem a tejet, a kecsketejet ugyanis legfőképp az embereknek, de mindenképpen a gyerekeknek kellene inniuk, igazi életelixír.
Örülve, hogy kaptam mégis néhány liternyit, vidáman tértem vissza a házba, ahol két éhes jószág várt rám.
Az intenzív cuppogást követően a szájuk szélén apró buborékokban habzott fel a tej, s jólesőn kortyolták ki a cumisüvegből az utolsó cseppeket is. Majd szinte ugyanígy szinkronban, egyszerre pisiltek szolid tócsát a nagymama gondosan vigyázott torontáli szőnyegére. Akkor még nem gondoltuk tovább, hogy míg egyikük a hasi tájék mögötti, a másik pedig a fenékhez közeli részről vizel, ez pedig a nembéli különbségeket jelenti. Így esett, hogy még ezt megelőzően a baknak a Szotyi nevet adtuk, míg a lányt, – az életben maradásért való küzdelmek okán is, hisz tökösen túlélte a veleszületett hátrányokat – Tökinek neveztük. Mire eljutottunk odáig, hogy át kéne mégis keresztelni, s lehetne tisztességes kecskelány neve, úgymint Mici, Manci, Sári, Saci, Molly, Virág, Margaréta, Dolly, Rózsi, Bambi, Brownie, Cookie vagy akár Milky-Way (ezeket a neveket mind egy állati neveket összegyűjtő internetes oldalon találtuk), addigra a Töki név végérvényesen ráragadt.
Gyakran nem is kellett ébresztőóra, a nappaliból beszűrődő cérnavékony kecskesírás – mekegésnek azt akkor még aligha lehetett nevezni – úgy kúszott be a fülünkbe, mint hajdan, amikor csecsemőhöz kellett felkelni hasonló etapokban. Fürdőköpenyben kibotorkálva a konyhába, éjszakai sötétben vagy hajnali derengésben kecskéket etetni, majd a puha ágyba visszabújva hallgatni, amint az apró patácskák még dobognak egy darabig a kerámialapokon, mielőtt elcsitulnak a rongyszőnyegeken, ez fárasztó, de különös ajándéka volt életünk ezen szakaszának. Persze az ámokfutásból sikerült később visszazökkenni egy normálisnak tűnő kerékvágásba, de aztán jött az újabb próbatétel. Ám erről majd legközelebb…
