Az indiai mezőgazdaságot a hatvanas években gyökeresen átalakító „zöld forradalmat” a XX. század legnagyobb tudományos teljesítményei között tartják számon. Szellemi központja Monkombu Swaminathan professzor intézete volt a dél-indiai Madraszban.
A génkutatások eredményeit a gyakorlatba átültető nagyszabású kísérlet nyomán az élelmiszerimportra szoruló, legyengült gyarmati ország néhány év leforgása alatt a világ második legnagyobb búzatermelőjévé vált.
A mezőgazdasági növekedés azonban az 1990-es és 2000-es években lelassult és átlagosan évi 3,5 százalékra csökkent Indiában, miközben a népesség naponta több mint négyezer fővel nő. A gabonatermés mindössze 1,4 százalékkal emelkedett a 2000-es években, ami jelentős aggodalomra ad okot.
India rizstermése a kínainak csak a harmada – miközben a lakosság száma lassan eléri a távol-keleti országét -,
de a vietnaminak és indonéziainak is csak a felét éri el. A többi mezőgazdasági termény vonatkozásában is hasonlóak az arányok.
A zöld forradalom eredményei nem voltak egységesek Indiában. Az északi államokban a búza és a rizstermesztés, míg délen és nyugaton főként a gyapot- és hagymatermelés emelkedett, ugyanakkor kevésbé érintette a reform a hüvelyeseket és más gabonaféléket.
Bár Indiát a világ legnagyobb mezőgazdasági potentátjának tekintik, az ágazat mégis súlyos betegségekben szenved, az indiai gazdák pedig továbbra is szegények.
Szakértők szerint azért, mert nem jutnak megbízható és aktuális piaci információhoz, a piacról hiányoznak a kínálati és keresleti előrejelzések, szervezetlenek és nem elég hatékonyak az ellátási láncok, nincs megfelelő hűtőház- és élelmiszer-feldolgozó-kapacitás, valamint túlságosan áttételes a kapcsolat a gazdálkodók és a fogyasztók között.
A Világbank jelentése szerint az indiai mezőgazdaság
egyik legnagyobb problémája az alacsony hozam, amely 30-50 százalékkal marad el a fejlett országokétól.
Ennek a gyenge infrastruktúra és a mezőgazdasági technológiák alacsony mértékű kihasználása mellett az az oka, hogy a túlzott műtrágyázás és a tartós vegyszerhasználat miatt leromlott a talajok termékenysége.
A jelentés szerint a termelés diverzifikációjára van szükség, nagyobb tápértékű növényekre kell áttérni, valamint az ellátási láncokat is fejleszteni kell a kereskedelmi költségek csökkentése érdekében.
A változatosabb termelés viszont csak akkor hozhatja meg a várt eredményeket, ha a lakosság étkezési szokásai is átalakulnak, és azokban nagyobb szerephez jutnak a köleshez hasonló magasabb tápértékű gabonafélék, amelyek ellenállóbb természetükkel a művelhető terület jobb kihasználását is lehetővé teszik.
Az indiai kormány ez ügyben együttműködik olyan nemzetközi szervezetekkel, mint a Félszáraz Trópusok Nemzetközi Növénykutató Intézete (ICRISAT),
amely a magas tápértékű növények, például a köles és a cirok termesztésének és használatának népszerűsítésével foglalkozik.
Ezek a növények a magas tápérték mellett kevesebb vegyszert és vizet igényelnek, amely fenntarthatóbbá teszi a termelésüket. A mostohább éghajlati körülmények között is megteremnek, ráadásul nagyon sokrétűen felhasználhatók.
Az ENSZ közgyűlése februárban a köles nemzetközi évének nyilvánította 2023-at,
India miniszterelnöke, Narendra Modi pedig bejelentette, hogy országa élére áll a köles népszerűsítésének, amely egyaránt szolgálja az egészséges táplálkozást, az élelmezésbiztonságot és a gazdák jólétét.
