De nem kell annyira messzire mennünk, mert olyan méhészek is vannak, akik csak a mézért és a méztermelés maximalizálására törekedve tartanak méheket, a méhek egészségével mit sem törődve. Pedig méhészetről onnantól kezdve beszélhetünk, amikor a méhek tudatos tartását látjuk, amikor a méhész már nem csak a méz miatt tartja a méheket, s a méhész (és természetesen a méhcsalád) érdeke a méhek életben maradása, egészsége, fejlődése. Az ilyen művelt, tudatos méhtartásra legkorábban 5000 évvel ezelőttről vannak bizonyítékaink, honnan máshonnan, mint az ókori Egyiptomból, az első dinasztiák korából, ahol már ekkor megtalálhatjuk a „méh” hieroglifát és „a méz pecsételője” titulust.
Igaz, hogy későbbi korokban is főleg papok, szerzetesek, tanárok, szorgalmas és művelt iparosok közül kerültek ki méhészek. Egyiptomban az uralkodónevek előtt is a méh-hieroglifa állt a náddal együtt.
A méh jelképezte Alsó-Egyiptomot, a Nílus termékeny deltáját, míg a nád Felső-Egyiptomot. Rendkívül izgalmas ábrázolásokat, leírásokat és rajzokat találunk az ókori egyiptomi évezredekből, amelyeken méheket, henger alakú agyagcső kaptárakat, méhészeket, mézet és viaszt láthatunk. Minderről bőven írt könyvében Gene Kristky (The tears of Re. Beekeeping in Ancient Egypt, Oxford, 2015). Ő közli azt a verset is, amely a méhek isteni eredetébe vetett hitet őrizte meg.
|
„Ré Isten sírt és könnyei a Földre zuhantak méhekké válva. Létrejött a méh és vele együtt a célja minden növény virágaival; így méhviasz is lett, így méz is lett, Ré könnyeiből.” (Salt papirusz) |
Ré isten az ókori egyiptomi mitológia szerint a napisten, a méhek tehát már egészen korán a teremtéssel, a nappal, a fénnyel kapcsolódtak össze az emberi hitrendszerben.
Nem véletlenül.
Mindkettő sötét helyen lakik és a fényre jön ki, mindkettőnek van mérge, de míg a kígyó a különböző mitológiákban, vallásokban hol jó, hol rossz szerepet tölt be, addig a méhek valamennyi mítoszban, valamennyi vallásban és kultúrában tökéletesen jó szereplők. Az ókori Egyiptomban pedig, mint láttuk, „a nap leányai”. Egy másik mítosz szerint maga az ember is Ré könnyeiből és izzadságából született, amit úgy is lehet értelmezni, hogy a közvetlen isteni teremtésben rokon a méh és az ember. Talán ezért, talán azért, mert magaskultúra volt az egyiptomi, a méhek mindvégig fontos szerepet játszottak történetében.
Nagyon hamar rájöttek, hogy a méhek nemcsak mézet termelnek, hanem értékes viaszt is, s legfőbb értékük a beporzásban van. Aminek mi a nyomait látjuk, például a Ré istennek szentelt 3500 éves naptemplomban, az már egy igen magas szinten művelt méhésztradíció. Ezt a templomot Niuszerré építette, az ókori egyiptomi V. dinasztia hatodik uralkodója, aki 24–35 évig uralkodhatott az i. e. XXV. században. Az ebből a templomból származó reliefet napjainkban egy berlini múzeumban tekinthetjük meg.
A kép bal oldalán egymásra rakva láthatók a henger alakú agyagcső kaptárak, amelyekben a méheket tartották, előttük töredékes alak térdel egy különös edénnyel – rá még visszatérünk. Utána pedig láthatjuk, amint edényekbe rakják a mézes lépeket, ahogy sajtolják és öntik, s ahogy legvégül lepecsételik. Találtak 3000 éves lepecsételt mézesedényeket, s ezek a mézek még mindig fogyaszthatók voltak, hiszen a méz – ha jól le van zárva – nem romlik meg háromezer év alatt sem.
Más sírokban (például Rehmiré sírjában) és az egyiptomi birodalom legkülönbözőbb korszakaiból fennmaradt leleteken láthatjuk a méhészeket, ahogy a mézet feldolgozzák, a fáraónak és különböző templomokban az isteneknek szertartásokon felajánlják. Tudjuk, hogy a mézet elfogadták adó fizetésére is, tehát komoly értéke volt, előfordult, hogy az aranyéval vetekedett, de ezek az értékarányok éppen úgy változtak az évezredek során, mint napjainkban.
valamint az Ebers-papiruszt i. e. 1550-ből, amelyben a méz gyógyászati célú felhasználásáról olvashatunk. Használták égési sérülésekre, sebekre, sőt szembetegségek kezelésére is, elsősorban fertőzések ellen vagy azok megelőzésére.
A modern orvoslásban is találunk úgynevezett orvosi mézet, de a téli időszakban szinte mindenki fogyaszt mézet megfázásra, bár talán helyesebb lenne megelőzés gyanánt rendszeresen enni. Ugyancsak használták a méhviaszt, nemcsak a gyógyászatban, de a művészetben és rituális céllal is. Az ókori egyiptomiak máig méltán híresek a kozmetikumaikról, amelyekbe szintén előszeretettel tettek mézet és különösen méhviaszt.
A méz legmagasabb szintre akkor nemesedett, amikor az isteneknek való felajánlásként szolgált. Magukat a méhészeket is számos olyan pozícióban írják le, mint papok, vagy akik egy-egy istenség megbízott méhészei.
A Nílus agyagjából készült, hengercső alakú fekvőkaptáraikból egész falakat építettek, Egyiptomban némely helyen még ma is látni ilyen hagyományos méhészeteket. A növények virágzását követve hajókra rakták méheiket, majd azokkal vándoroltak a folyón. Találunk olyan feljegyzéseket, ahol a mézfajtákat is megkülönböztették, úgymint az Alsó-Egyiptomi „fehér méz” és a sivatagi „vörös méz”, előbbit tartották tisztábbnak. Manal B. Hammad összefoglaló tanulmányában megjegyzi, hogy a lépből azonnal kicsorgó mézet tartották „szűz méznek” és a legértékesebbnek, majd az első sajtolt mézet használták mindennapi fogyasztásra, és a keményebben sajtolt, tehát végére maradt mézből készítettek mézes italokat, süteményeket. A méztermelés folyamata során legalább három különböző minőséget különböztettek meg, s legalább kétféle fajtamézről tudunk, de valószínűleg több is lehetett.
Egyes feltételezések szerint ez a méhész egy füstölőt tart a kezében, de mint láthatjuk, másutt a füstölőt – amelyet természetesen az ókori egyiptomi méhészek is előszeretettel használtak – máshogyan ábrázolták. Mivel az alak töredékesen maradt fenn, így igencsak beindította a kutatók fantáziáját. Crane és Kritsky is feltételezi, hogy itt tulajdonképpen „az anya kiéneklésével” találkozunk, amely mára már elfelejtett eljárás. Arról van szó, hogy több anya jelenlétekor az anyák elkezdenek „tütülni” – magyarul így mondjuk az anyák éneklését –, míg a bölcsőkből még ki nem kelt anyák „tütülését” „kvákogásnak” halljuk és nevezzük. Az éneklő anyák a hang alapján keresik meg egymást a kaptárban, míg a bölcsőben lévő, még ki nem kelt anyákat leszúrják. A hang azt jelzi, hogy az anya készen áll a harcra, harcolni akar, de azt is jelentheti, hogy melyik anyát kellene támogatnia az új rajnak. Az ókori Egyiptom méhészei ezt figyelték meg, ezt a hangot utánozták, és így csalták ki az anyát és az esetleg azt követő rajt a kaptárból, befogva egyből az új családot.
Ez tehát, ahogy az angol mondja, a „királynő hívása”, vagy ahogy én mondanám, „az anya kiéneklése” a kaptárból. Megjegyezném, hogy az angol méhészet atyja, Charles Butler 1609-es The feminine monarchie című korszakos méhészeti könyvében beazonosítja ezt a hangot (gisznek), és azt is, hogy az első hang két másodperces, majd ezt több negyed másodperces hang követi. Mivel Butler a méhészet mellett zenével is elmélyülten foglalkozott, ezért később erre a hangra alapozva egy madrigált is írt, kottáját könyvének 1634-es kiadásban közölte, s hosszasan értekezett arról, hogy a méhek hangjai mennyire inspirálhatnák az emberi zenét. Talán ezt hallotta meg kései honfitársa, kortársunk, a Londonban élő méhész és elektronikus zeneszerző, Bioni Samp, aki a méhek inspirálta, különösen zümmögő zajzenéjével próbálja a méhek nehéz helyzetére felhívni napjaink természettől eltávolodott, városi emberének a figyelmét.
Végül visszatérve még egy kicsit Egyiptomba: az egyiptomi tradicionális méhészkedés a fáraók hosszú évezredein keresztül mindvégig virágzott, sőt miután felírták az utolsó hieroglifákat, majd a keresztény római császárok parancsára bezárták az összes pogány templomot, az egyiptomi tradicionális méhészet részben és nyomokban fennmaradhatott, hagyományaival együtt napjainkig.
De a görög–zsidó–keresztény kultúrkör méhekhez és mézhez fűződő viszonya, így technológiái is mások voltak már, mint az ókori Egyiptomé, ami éppen ezért már egy másik történet.
(Folytatása következik.)
Weiner Sennyey Tibor
költő, író, kezdő méhész,
Szentendre
Facebook
Twitter
Google+
LinkedIn
Print Mail
Print PDF
