0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. október 13.

Méhlegelők növényei

Az utóbbi években több fontos hazai vadbeporzó faj egyedszáma is csökkent, a táplálkozási lehetőségek beszűkülése, a növénytermesztés szerkezetének átalakulása, élőhelyeik megszűnése a szántóföldek környezetében és az iparszerű gazdálkodási rendszerben alkalmazott gyomirtók és növényvédő szerek hatására.

A mesterséges méhlegelő-keverékek − a méztermelésen kívül − a szántóföldi környezetben történő élőhelyteremtést és a talajvédelmet is szolgálják.

A méhlegelő-keverékek használata azt célozza, hogy a mézelő méhek számára bőséges nektárforrást hozzunk létre, megteremtve ezzel a bőséges mézhozam elérésének alapjait. Ezzel bizonyos tekintetben a vadméhek számára is jobb táplálkozási lehetőséget nyújtunk, ami valamennyire elősegítheti elszaporodásukat.

A vadméhek és a mézelő méhek pollenigénye azonban nagyon különböző, ezért a legtöbb vadméhcsoport számára más pollenforrások kedvezőek, mint a mézelő méheknek.

Fontos tehát kihangsúlyozni, hogy a vadméhek elszaporítására speciális, a mézelő méhek igényeitől jelentősen eltérő növénykeverékek használata lenne szükséges, mivel más hártyásszárnyú rovarfajokról van szó, a táplálkozásuk is más növényfajokon alapul.

A méhlegelő-keverékekre jellemző, hogy több együtt kivethető fajból állnak, amelyek lehetnek csak egynyári és csak évelő fajok, de ezek kombinációja is. Méhlegelőnek nevezzük egy terület természetes és telepített vagy vetett, nektárt, virágport, édesharmatot és propoliszt adó növényzetének összességét, amelyek tavasztól őszig, az úgynevezett hordási időszakban virágoznak. Mesterséges méhlegelőnek számít például a mézelő méhek számára gyakran vetett, jó nektár- és pollentermelő mézontófű. A telepített méhlegelő virágzási idő szerint lehet tavaszi (csibehúr, repce, bíborhere, fehér mustár), nyári (bükkönyfélék, facélia, szegletes lednek, somkóró, fehér here, lucerna, vörös here, baltacím, napraforgó, facélia, pohánka) vagy nyár végi (napraforgó, pohánka, szarvaskerep, vöröshere).

Elsőrendű méhlegelő az olyan vidék, ahol kora tavasztól késő őszig mindig találnak a méhek gyűjteni valót, időnként pedig tömeges hordásra is mód nyílik.

Ilyen kevés helyen akad, leginkább csak a Dunántúl és a Felvidék akácosainak közelében. A természetes méhlegelők csökkenése és a kedvezőtlen időjárás miatt lényeges a természetes méhlegelő kiegészítése, a gyűjtési időszak meghosszabbítása a vetett méhlegelők alkalmazásával. Például az akác virágait tönkretehetik a kései fagyok, tökéletes kihasználását pedig gyakran akadályozza a virágzásakor uralkodó szeszélyes, hűvös, esős, vagy túlságosan meleg, száraz tavaszi időjárás.

A méhlegelőnek nélkülözhetetlen tartozékai a virágport adó növények is. Ilyenek a gazdasági növények közül például a repce, a mustár, a mák, a csillagfürt, a napraforgó, a mézontófű, vagy a tökfélék.

A nektárt a növények nektártermelő mirigyei választják ki, különböző cukrokból, vízből, szerves savakból, esetleg vitaminokból, ásványi elemekből áll.

A nektárokból eddig 36-féle cukrot sikerült kimutatni. A nektár és a méz jellegét a benne előforduló cukrok minősége és aránya határozza meg.

A nektárt termelő növényeket „mézelő” növényeknek is nevezzük. A jó talajállapot, az elegendő csapadék és napsütés, a növény tápanyag- és vízellátottsága biztosítja a bőséges nektárkiválasztást. A méhek a nektárt szipókájukkal szívják fel, amelynek hossza átlagosan 6,5 mm, ami a hosszabb pártacsövű virágok (pl. lóbab) esetében nem teszi lehetővé, vagy megnehezíti a nektárgyűjtést.

A növénykeverék alkalmazásával jól kihasználhatjuk az adott táj ökológiai adottságait, mert az aktuális időjárási viszonyok a keverék valamelyik tagjára nézve többnyire kedvezőek. Az ország egész területén, a legtöbb mezőgazdasági művelésre alkalmas talajon vethetők a méhlegelő-keverékek, jó nektárprodukciót azonban csak a legalább közepes tápanyag-ellátottságú, jobb vízmegtartó képességű talajokon várhatunk. Vetőágyra igényes fajok az apró magvúak (pillangósok, herefélék, mézontófű), valamint igényesebb fajok még a mézelő gyógynövények.

A keverékekben alkalmazott növények közül a baltacim és a fehér somkóró mélyen gyökerezik (2,5-3 m-re jut le a gyökere) és meszes talajokon fejlődik megfelelően.

A mézontófű, az olajretek és a pohánka, a többi faj gyökérzetének fő tömege a talajszelvény 10-80 cm-es rétegében fejlődik ki. A keverékalkotó fajok közül a tarka koronafürt a talajjal szemben különösebben nem igényes. Termesztésére a laza szerkezetű, jó vízáteresztő képességű homokos vályog, vályogtalajok a legalkalmasabbak. Bár kedveli a meszes talajokat, de a lucernát már nem termő 5,0 pH körüli savanyú talajon is megél és jó termést ad. A keverékben gyakran alkalmazunk fűféléket (10%, csenkeszek, réti perje) a gyomok kiszorítására, a talaj gyorsabb takarása és az erózió elleni védelem céljából. Ezen kívül gabonafélét is alkalmazhatunk a bükkönyfélék támasztónövényeként.

Kereskedelmi forgalomban kész méhlegelő-magkeverékek is kaphatók mind a nagygazdák, mind a kiskerti tulajdonosok számára.

A méhlegelő keverékekben 2-6, de akár 10-féle növényfaj is alkalmazható. Pillangós virágú fajok: fehér somkóró (Melilotus albus), baltacím (Onobrichys viciaefolia), tarka koronafürt (Coronilla varia), szegletes lednek (Lathyrus sativus), fehér csillagfürt (Lupinus albus), bíborhere (Trifolum incarnatum), vörös here (Trifolium pratense), fehér here (Trifoium repens), szarvaskerep (Lotus corniculatus), takarmány bükköny (Vicia sativa). Egyéb szántóföldi növények: közönséges mézontófű (Facelia tanacetifolia), fehér mustár (Sinapis alba), repce (Brassica napus), olajretek (Raphanus sativus var. oleiformis), napraforgó (Heliathus annuus), pohánka vagy hajdina (Fagopyron esculentum), csibehúr (Spergula arvensis). Gyógy- és aromanövények: orvosi zsálya (Salvia officinalis), muskotályzsálya (Salvia sclarea), izsóp (Hyssopus officinalis), kerti borágó (Borago officinalis), édeskömény (Foeniculum vulgare), moldvai sárkányfű (Dracocephalum moldavicum).

A táblázatban példát mutatunk egyéves és évelő fajokat is tartalmazó növénykeverékre, közepes vízellátottság és közepes táperőben lévő talaj esetén.

A százalékos arány a monokultúrában használt magmennyiséghez viszonyított arány, vagyis a legtöbb növényfaj esetében a monokultúrában kivetett magmennyiség ötödét alkalmazzuk. Kedvező viszonyok esetén két, szárazabb viszonyok között egy alkalommal kaszáljuk a keveréket. Az évelő fajok kihajtanak a következő évben, az egynyári fajokkal tavasszal kiegészíthető a keverék felülvetéssel vagy magpergés útján is megjelenhetnek, de az nem vezet minden esetben kielégítő talajfedéshez.

Fontos, hogy a növényfajok virágzási ideje kiegészíti egymást, és így a vegetációs időben folyamatos virágzást nyújtanak.

A vetés ideje, mélysége és zárása a növények igénye mellett az adott talaj állapotától és a csapadékviszonyoktól függ. A vetésre leggyakrabban a tavaszi időszak (március második fele — április első harmada) javasolt, valamint elegendő csapadék esetén nyár végén is vethetünk. A keveréket legnagyobb számban apró magvú pillangós növények alkotják, így a talaj-előkészítést is ezekhez kell igazítani. Tavaszi vetés esetén a talajt elegyengetjük és előkészítjük a mag­ágyat.

A talaj aprómorzsás szerkezete a vetés mélységéig kívánatos.

A talajt 10-15 cm mélyen munkáljuk meg kultivátorral, majd hengerezzük. Laza szerkezetű talajon vetés előtt is célszerű a talajt tömöríteni, hengerezni.

Városi méhlegelők

A fővárosban és más városokban is találkozhatunk nagy felületet befedő városi méhlegelő- területekkel az új szemléletű zöldfelület-gazdálkodás keretében. Ezeken a területeteken a növényfajok gyakran az eredeti flóra meghagyásával és kíméletes kaszálásával maradnak fenn, illetve a virágzó kétszikű fajok elszaporodása várható.

A FŐKERT kezelésében és fejlesztésében a fővárosban több helyen is 2-3 ha területű természetes vadvirágos rét, méhlegelő — területeket láthatunk, ahol az intenzíven fenntartott területek évi 5-7 kaszálásával szemben csupán 1-3 kaszálást végeznek, a csapadék mennyiségétől és eloszlásától függően. A kevesebb kaszálás miatt a területen a vadvirágok (pl. zsályák, boglárkák, ibolyák, habszegfűk, lednekek és más pillangósvirágúak, kutyatejek, veronikák) is meg tudnak erősödni, virágoznak, majd elvetik a magjukat. A következő évben a terület növényzetének sokfélesége ugrásszerűen nő, ahogyan a természet visszaveszi a teret a mesterségesen vetett gyepektől. A vadvirágok és a kevésbé bolygatott zöldfelületek élő- és táplálkozóhelyet nyújtanak a rovarvilág (pl. lepkék, méhek, katicák, szöcskék, kabócák) számára, melyek egyúttal az énekesmadaraknak (füzikék, poszáták, cinegék, rigók, csuszkák, pintyek) jelentenek táplálékot. Ezzel a vadvirágos rétek városi kaszálóként mind a növény-, mind az állatvilág változatosságát növelik.

Az apró magvak számára 1-2 cm-es vetésmélység a kedvező. A nagyobb magvú fajokat (mint amilyen a csillagfürt, napraforgó, pohánka, baltacím, olajretek, szegletes lednek) 5-6 cm mélyre célszerű vetni. Ezért ha pontosan akarunk eljárni, akkor két menetben történik a magvetés, először a nagy magvú, majd az apró magvú fajokat vetjük el.

Forrás: Kerti Kalendárium