Miért éppen Ausztrália?

A kérdésre nem lehet egyértelmű választ adni, lévén más kontinenseken is élnek színpompás papagájok és pintyek, például Afrikában vagy Ázsiában. Elméletileg sokkal könnyebb lett volna az ott élő madarakat nagy számban importálni, hiszen élőhelyük közelebb van, s bizony a madarászat kezdeti szakaszában még nem létezett repülőgép.

Jól bírták a hetekig-hónapokig tartó szállítást, a nagy út alatt egyszerű koszttal is beérték, nem pusztultak el rögtön a csöppnyi kalitkákban, emellett táplálásuk felettébb olcsó, és persze könnyen tenyészthetők fogságban. Az áruk sem magas, így mindenki megengedheti magának, teszem azt egy kedves hullámos papagáj tartását.

Dobogósok

Az Ausztráliában honos mintegy 720 madárfaj közül harminc-negyven fajból lett díszmadár. A dobogó legfelső fokán tollászkodó hullámos papagáj (Melopsittacus undulatus) élőhelye a száraz szavannás területek, félsivatagok, de a természetben szinte folyamatosan vándorol. Szaporodása sem évszakhoz kötött, ha megfelelő körülmények közé kerül, bőven talál magának vizet, táplálékot és fészkelési lehetőséget, költeni kezd. Ezért a fogságban élő madarak is szinte bármikor költésre foghatók. Vándorló életmódjából fakad, hogy viszonylag jól tűri a nagy hőingadozást. Tehát madarászszemmel nézve úgymond igénytelen madár. Jó minőségű magkeveréken, tojásos eleségen, almán, répán, tyúkhúron stb. jól elvan, sőt, könnyen tenyészthető. Emellett kis testű faj, ezért régebben szűk kalitkában tartották. Ma már, bízom benne, hogy nagyobb, legalább 80 cm hosszú férőhelyet biztosítanak számára. (Persze, látva az állatkereskedések megdöbbentő kalitkakínálatát, be kell látnom, hogy talán túlságosan optimista vagyok…)

A hullámos papagáj néhány emberi szót is képes megtanulni, ez is hozzájárulhatott a sikeréhez. Az első egyedek 1840-ben kerültek Európába, a szakirodalom szerint kontinensünkön 1850-ben már tenyésztették, és nagyjából 1870 után jutott el hazánkba.

A másik gyakori madár a nimfapapagáj (Nymphicus hollandicus), amelynek kackiás bóbitája sejteti, hogy a nagy testű kakadukkal tart – igaz nem túl közeli – atyafiságot. Ausztrália egyik leggyakoribb madara. Éppúgy vándorol, mint a hullámos papagáj, ez azt is eredményezi, hogy az egyes populációk gyakran találkoznak és keverednek egymással. Ezért aztán alfajai sem alakultak ki. A nimfapapagáj is előkelő helyet foglal el a lakások kalitkáiban. Fiatalon beszerezve könnyen megszelídül, ugyanakkor – többnyire – kellemes a hangja, és ha megfelelő férőhelyet és táplálékot biztosítunk számára, akár 20 évig is kedves társ lehet.

Ragyogó színekben

A nedvesebb területek, hegységek adnak otthont a keleti rozellának (Platycercus eximus) és a pennant papagájnak (Platycercus elegans). A két faj elterjedési területe sokhelyütt fedi egymást, ám a pennant szereti a magasabb hegyi területeket, míg a rozella inkább az alacsonyabb régiókat kedveli – magyarán élőhelyüket vertikálisan osztják el egymás között. A csodaszép rozellafajok (keleti és nyugati rozella) (Platycercus icterotis) – hívják Stanley-papagájnak is –, a szalmapapagáj (Platycercus flaveolus), a pennant papagáj stb. nem kalitkába valók! Ha mégis csak abban tudjuk elhelyezni, akkor annak mérete minimum 100 x 60 x 60 cm legyen. Mindkét faj tartására kerti volier javallott, kis védőházikóval. Ennek oka, hogy sokkal félénkebbek és nehezebben szelídülnek meg, mint az előbbiekben említett két faj. Legalább két méter hosszú volierben tartva, párban érzik jól magukat. Ám figyelem, mivel gyakran kutatnak a talajon eleség után, ezért könnyen megkapják a verebek vagy galambok által terjesztett orsóférgességet! Tartásuk ugyan nem okoz nagy nehézséget, de nem is olyan egyszerű, mint mondjuk a nimfapapagájé.

Bár kontinensünk sok madártenyésztőjénél élő madár nagyon szép, be kell vallanom, hogy a szabadon élő példányok csillogóan színes tollazatával azért egyikük sem veszi fel a versenyt.

Pompás tollazat

Ausztrália más pompás színű, ma már a hazai tenyészetekben is többé-kevésbé gyakori fajokat adott a díszmadarak szerelmeseinek. Ilyenek például az úgynevezett fűpapagájok, a Neophema-fajok, az ékes, kékhomlokú, fénypapagáj, a Bourk-papagáj és társaik. Valamennyi viszonylag kis testű, tarka madár.

1920-ban ugyan ismét felfedezték néhány kisebb állományát, de később sem szaporodott el. Fogságban viszont szerencsére szép számmal előfordul. A fűpapagájok, noha méretüknél fogva ideális kalitkalakók, mégis leginkább voliermadarak. Ha mégis csak kalitkában tudjuk tartani (lehetőleg egy párt, és ne magányos madarat!), akkor az legyen minél nagyobb. Kis helyen tartva minden fűpapagáj könnyen elhízik. Az egyes fajok hőigénye változó, a fénypapagáj (N. spelindida) például mindenképpen téli fűtést igényel. Siroki Zoltán az ékes papagáj egy különös szokására hívja fel a figyelmet: „Az ékes papagáj alkonyati madár. Nappal nyugodtan üldögél, de szürkületkor felélénkül és holdvilágos éjjeleken állandó mozgásban van”.

A legkevésbé látványos fűpapagájfaj a Bourk-papagáj (N. bourkii). Nem olyan csillogóan színes, mint az eddig felsoroltak, ugyanakkor rózsaszín tollruhája elegáns külsőt varázsol neki.

Minden fűpapagáj alaptakarmánya kölesfélékből, fénymagból, búzából, lenmagból, szeklicéből és némi napraforgómagból áll. Ha lehet, adjunk nekik fű- és gyommagvakat! Szeretik a fürtös kölest, a csíráztatott magokat, a zöldeledelt, a gyümölcsöt.

Ausztráliából természetesen nem csak papagájok kerültek át kontinensünkre. A sor igazán hosszú, hiszen nagyon kedvelt a gyémántgerle, de akad bóbitás galamb is, a dísz­pintyek közül pedig – a lapunkban nemrég bemutatott zebrapintytől a Gould-amandináig – legalább tucatnyi faj lelt otthonra az európai, így a hazai madártartóknál.