Mivel gazdagon terem, a középkorban ott termesztették leginkább, ahol a vincelléreknek bortizedet kellett befizetni a mindenkori uralkodónak. Kiderült, hogy egy magyar eredetű fajta is az ősei között van.
Valószínű, hogy a fajta a 4. évszázadban keletkezett a Rajna völgyében. Ezt a Rheinelbe szinonim neve is bizonyítja. A híres ókori írók, Plinius és Columella szerint ezt a fajtát minden bizonnyal már a rómaiak előtt termesztették Galíciában. Erika Maul, a geiweilerhofi kutatóintézet (Németország/Pfalz) munkatársa genetikai vizsgálatok alapján kiderítette, hogy az Elbling nagy valószínűséggel a Weisser Heunisch x (Vitis sylvestris vagy annak leszármazottja x Tramini) természetes keresztezési kombinációból jött létre. Kísérleti eredményeit más kutatók igazolták, többek közt Carole Meredith (USA) és Ferdinand Regner (Ausztria).
A Weisser Heunisch genetikai vizsgálatokkal bizonyítottan az egyik szülője 76, egymáshoz hasonló eredetű fajtának, közöttük nagyon sok híres szőlőnek (pl. Chardonnay, Rajnai rizling, Aligoté).
S ami érdekes, hogy a Weisser Heunisch fajta magyar származású. A kutatók feltételezése szerint nagy valószínűséggel Attila király (451-ben) vitte magával a Kárpát-medencéből és szaporította hódító útjain Nyugat-Európában.
Számos neve vanAz Elbling már a középkorban főként Nyugat-Európában nagy területen elterjedt, Svájcban, Zürich kantonban 1663 óta legalább 200 évig termesztették. Mivel nagy területen ismert volt, a szőlészettel foglalkozó népek ajkán különféle nevekkel gazdagították ezt a fajtát. Eddig a német nyelvterületeken (pl. Németország, Ausztria, Svájc) 162, más nyelvű területeken 66, összesen 228 szinonimája keletkezett. Egyébként az Elbling név a latin albus (=fehér) szóból származik. Az összes név közül az Elbling 1614-ben Baden-Württenberg tartományban tűnt fel először. Magyarországon a nevei között a Mehlweise, Elbai fehér, Elbei fehér, Fehér-Szőllő, Fejér-Szőllő szerepel. A nevek harmada a bogyó színére és nagyságára utal. |
Jellemző vonásai
Az Elbling tőkéi vitális növekedésűek, vesszői jól beérnek. Rügyei téltűrők és rendkívül termékenyek, ebből adódik igen bő termése. A gazdasági világválság idején ez a fajta mentette meg a német termesztőket. Virágzásban a hidegre igen érzékeny, ezért olyankor hiányos a virágok megtermékenyülése és fürtjei madárkásak maradnak. A másik hibája, hogy ha nagyon meleg és száraz a nyári időszak, leáll az érése és bogyóiban kevés cukor és sav halmozódik fel. Ilyenkor bora is vékony marad, mint egyébként a legtöbb fajtánál. A mustfoka alacsony, 67-71 °Oechsle (körülbelül 14-15 magyar mustfok), titrálható savtartalma magas 13,-14,1 gramm literenként. Bogyói lédúsak, nem rothadnak csak az éréskori esős időben. Termése 1921-ben alacsony művelésen, saját gyökerű ültetvényben hektáronként 8,6, oltványon 6,4 tonna volt. Magas művelésnél nagy rügyterhelés mellett termése eléri a 25,3 tonnát alacsony cukor- és magas titrálható savtartalom mellett.
Két formája ismert, a Fehér Elbling és ennek a rügymutációja (színmutánsa) a Piros Elbling. A Piros Elbling régi ültetvényekben (Luxemburgban és a volt NDK területén Sachsenben) még napjainkban is megtalálható. Mindkettőnek egy-egy klónját, a Weisser Elbling Trier 4-et és a Roter Elbling Trier 200-at, a Mosel mellett elterülő Trierben, a Klónszelekciós Központi Állomáson szelektálták. A klónkísérletekből származó adatok szerint a kutatók a két klón között csak parányi minőségi különbségeket találtak a Fehér Elbling javára. Mivel borának minősége a mai fogyasztók igényeit már nem elégíti ki, Európa-szerte visszaszorult a termesztésben. Ezt a táblázatban bemutatott német statisztikai adatok igazolják.
Mára visszaszorult a termesztése
A szakirodalomban szereplő adatok szerint az Elblinget a filoxéravész előtt, 1800-ban Németországban a szőlőterület 75%-án termesztették, ami az idők folyamán fokozatosan csökkent.
Már 1845-ben Dél-Németországban a Rajnai rizling és a Piros tramini után a harmadik helyre került, noha ültetvényei még primitív körülmények között, saját gyökéren éltek.
Ötven évvel később (1850 körül) a német szőlőterületeknek már csak 30%-át telepítették be a szaporítóanyagával. Németországon belül különleges termőhelye a Mosel vidéke, ahol 1900-ig a szőlőterület 95%-át uralta. Más német szőlős vidékeken területe a Zöldszilvánival azonos volt. Sachsen borvidéken mindössze 10 hektáron termesztik, de területe ott is csökken.
Svájcban 200 éve a legnagyobb felületen termesztett fajta volt a (Neuchâteli-tó és a Zürichi-tó környékén), mára már csak 56 hektáron termesztik. A tengerentúlon ültetvényeinek területe Argentínában 5,4 hektár, az USA-ban (Kaliforniában) 396 hektár, de ezekben az országokban is kiszorítják a kiváló borminőséget adó fajták. Németországban az 1930-as évektől a lecsökkent területe visszaesett 870-ről 503 hektárra. Ez a terület a Felső- és az Alsó-Mosel vidéken, továbbá Saar- és Ruwel-vidéken oszlik meg. Luxemburgban közel 265 hektáron ma is megtalálható. Napjainkban az európai fajtalistán csak Németországban, Franciaországban és Luxemburgban regisztrált szőlő az Elbling.
Kedvez neki a klímaváltozás
A fajta visszaszorulása több okra vezethető vissza: a hosszú ideig tartó termesztésben tőkéi legyengültek, és elterjedtek más, kiváló minőségű bort adó fajták (pl. Rajnai rizling, Tramini, Szürkebarát), amik erős versenytársai lettek. Ezt még segítette a Német Vámegyesület 1883-ban hozott jogszabálya, aminek értelmében vámmentesen lehetett importálni a minőségi fajták borát. Ez ösztönözte a termesztőket és a borászokat a minőségi bort adó fajták termesztésére, és az új telepítésekhez nagyon át kellett gondolni a fajtaválasztékot.
Ma Németországban a telepítési költség sík területen 9688 euró hektáronként, 45%-os lejtésű területen 21 993 euró.
Ugyanakkor szőlőjéből finom, könnyed, megfelelő savú pezsgő készíthető. Talán a jövőben ez lehet az Elbling termesztésének célja, megmaradásának feltétele a Felső- és az Alsó-Mosel vidéken, megtartva a helyi hagyományok méltóságát.
Az Elbling történetéről és az egykori termesztésben betöltött szerepéről, jelenlegi helyzetéről, klónszelekciójáról az idén (2023-ban) Holger Bagola és Harald Schöffling tollából megjelent Roter und Weisser Elbling című könyvben olvashatunk.
