0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. április 16.

A méhészet művészete 19. – A méhek és az ember 4.

A méhek tánca és egyáltalán a tánc, mint kommunikációs eszköz az emberek és az állatok világában, feltétlenül megérdemelne részünkről is külön vizsgálódást.

 

A méhek tánca és egyáltalán a tánc, mint kommunikációs eszköz az emberek és az állatok világában, feltétlenül megérdemelne részünkről is külön vizsgálódást. Most éppen csak annyira mennék ebbe bele, hogy felhívjam a figyelmet a legendás professzor, Karl von Frisch munkájára, akinek éppen a méhek táncát tanulmányozva sikerült felfedeznie, hogy a méhek hogyan kommunikálnak egymással.

Karl von Frisch nemcsak megfigyelte, hanem bizonyította is könyvében, hogy a kutató méhek, miután megtalálják a nektárforrást, visszatérnek a családba, és „eltáncolják” a felfedezett lelőhely kaptárhoz és naphoz viszonyított helyét, amit a többiek megértenek, s így valamennyi gyűjtőméh ugyanazt a forrást találja meg, anélkül hogy keresgélniük kellene.

Karl von Frisch később Nobel-díjat
érő felfedezését és bizonyításait
tartalmazó könyvének
címlapja 1954-ből
Frisch felfedezése valóban forradalmi és bizonyító értékű volt, és Nobel-díjat jelentett 1973-ban, hiszen megfejtette a méhek táncát.

Frisch a második világháború után újraszervezte a müncheni egyetem zoológiai intézetét, és folytatta kutatásait. Ide kapcsolódott be MARTIN LINDAUER, aki elsősorban viselkedéstudománnyal foglalkozott. Lindauer kétségtelenül Frisch egyik legfontosabb, legtehetségesebb munkatársa volt, aki a közös kutatás során felfigyelt olyan kutató méhekre, amelyek sem virágport, sem nektárt nem hoztak vissza, és a többiekkel ellentétben koszosak voltak, viszont ugyanúgy táncoltak, mintha „valamit mondani akarnának a többieknek”. Ahogy a megfigyeléseit végezte, világossá lett, hogy a „szurtos kis méhecskék” valójában az útra készülő rajnak kerestek új helyet, s mivel a világháború után voltak, a környéken számos lerombolt és elhagyott ház kéményében találtak megfelelő odút maguknak. Lindauer úgy látta, hogy a méhek a rajzás időpontját, helyét együtt döntik el, de az igazán pontos leírásra ezzel kapcsolatban egy kortárs kutató, THOMAS D. SEELEY könyvéig kellett várni. Seeley azt írja, hogy „Lindauer úttörő vizsgálata a méhrajok kollektív döntéshozatali folyamatáról csupán egy előzetes képet adott a témáról, és ez, mint minden jó tudományos tanulmány, sokkal több kérdést vetett fel, mint amennyit megválaszolt.”

Azokat a kérdéseket tették fel ugyanis, hogy miképpen döntenek a méhek a rajzás helyét illetően, „hogyan tud egy faágon lógó, apró agyú méhcsokor ilyen összetett döntést jól meghozni”.

És végül: „hogyan tudja egy tízezer, levegőben szálló méhből álló, örvénylő együttes magát kormányozni, és együtt maradni a kiválasztott otthonukig tartó tereprepülés során, amelynek úti célja tipikusan egy kis odú egy fel nem tűnő távoli erdősarokban?”

Lindauer – és nyomában Seeley – kérdésfeltevései több mint jogosak, és utóbbi igyekszik is megmagyarázni könyvében, amelyben arra keresi a választ, hogy „hogyan hajtanak végre egy demokratikus döntéshozatali folyamatot a mézelőméh-raj dolgozói, mikor élet-halál kérdés felett kell dönteniük, hogy hol építsék fel új otthonukat. Ez a kutatás feltárta, hogy a természetes szelekció által több millió éven át működő evolúciós folyamat hogyan alakította a méhek viselkedését úgy, hogy egyetlen kollektív intelligenciává egyesüljenek. Ez a méhekről szóló történet hasznos útmutatást ad azoknak az emberi csoportoknak is, amelyek tagjainak közös érdekei vannak, és jó csoportdöntéseket szeretnének hozni.”

Seeley szerint, ahogy könyvének címe – Honeybee Democracy (Mézelőméh-demokrácia) – is mutatja, a méhek demokratikus döntést hoznak. Azt vették észre ugyanis, hogy a méhek, amikor rajzásra készülnek, „megversenyeztetik” az új rajnak megfelelő helyet keresőket, és a legjobban tetsző mögé egyre többen állnak be táncolni, míg végül a legtöbb táncolót magáénak tudó kutató lesz a győztes.

Így együtt döntik el a méhek, hogy hová és merre rajozzanak ki.

A könyvet figyelmesen és nagy élvezettel végigolvasva, Seeley értékes előadásait a témában meghallgatva, vele kapcsolatban is elmondhatom, amit ő mondott Lindauerről, hogy több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol.

Mindenesetre nagyon jellemzőnek és érdekesnek találom, hogy demokratikus döntésként magyarázza a méhek döntési folyamatát, s bármennyire is rokonszenves az elmélete és meggyőző a tudományos bizonyítása, a korábban felvázoltak folytán és saját tapasztalatom alapján is, kissé aggódva gondolok arra, hogy megint csak saját korunk emberi társadalmára jellemző jelenséget látunk bele a méhek társadalmába. Azzal együtt, még ha igaz is, amit Seeley mond, hogy a méhek együtt döntenek, s a méhanyák sem királynők, hanem mint írja, „a kolónia királynője sem a királyi döntéshozó. Inkább ő a felséges peterakó”.

Vajon jól látjuk-e ezeket a csodálatos lényeket, és amikor őket nézzük, őket látjuk-e, vagy magunkat inkább?

Teljes a félreértés tehát évezredek óta a méhek körül, amelyeket király vagy királynő vezette társadalomnak láttattak, sokkal inkább az emberi társadalmat vetítve a méhekébe, mint a méhekét mutatva olyannak, amilyen az valójában – ami nem mellesleg még mindig kutatás tárgya. Kérdés, hogy láthatjuk-e valaha egyáltalán a természetet olyannak, amilyen, vagy mindig önmagunkon és saját meghatározottságunkon keresztül vizsgálódunk. Mintha az emberiség nem is a természetet akarta volna látni a természet megfigyelése során, hanem önmagát megérteni. Nem véletlenül használom inkább a magyar nyelv kifejezéseit a méhészet művészetében – a királynőre az anyát, a méhek társadalmára a méhcsaládot –, mert sokkal pontosabbnak és kevésbé félrevezetőnek tartom.

A központi figura ugyanis sokkal inkább anya, mint „királynő”, a méhek társadalma sokkal inkább egy különleges család, ahol ténylegesen mindenki mindenkinek a testvére.

Lehetséges, hogy a mostanság kialakuló globális technokrata, ipari, kapitalista és materialista társadalom a méhek világában megint önmagát kívánja majd valami újabb, kifacsart metaforában láttatni? Ha lesznek még egyáltalán méhek és beporzók, mert a mindenekfelett hajszolt, rövid távú érdek és haszon – mint láthatjuk – könnyen kiirtja a méheket és élőhelyüket, és így minket is.

De az is lehet, hogy az önreflexív megfigyelés által, amikor a megfigyelő tisztában van azzal, hogy ő maga is a megfigyelés része, s kölcsönhatásban van a megfigyelttel: új távlatok nyílnak meg. Lehet, hogy éppen a globális válság hoz majd olyan lokális válaszokat, amelyek megteremtik a túlélés lehetőségét? Talán az egyre fokozódó bajok miatt érzett jogos dühünk és kétségbeesésünk új erő lehet, amelyet átformálva, erőt nyerhetünk arra, hogy az új kihívásokra új válaszokat találjunk?

Nem tudom biztosan a válaszokat ezekre a kérdésekre, de már fel tudom őket tenni, meg tudom őket fogalmazni.

És azt is tudom, hogy a méhészek együtt élnek méheikkel, kölcsönhatásban vannak, s egy-egy nehézségre többféleképpen próbálnak válaszolni.

A lehetséges válaszok közül általában az marad meg, amelyik hasznos, működik, energia- és költséghatékony, bölcs és előremutató, mert ahogy a méhek nem szeretnek feleslegesen csinálni semmit, úgy a méhészek sem szeretnek feleslegesen dolgozni, s mindkét esetben a túlélés, fejlődés, jólét a cél.

Ám azt hiszem, mindig is nagyon távol álltunk attól, hogy az emberek és a méhek között kölcsönös megértés jöjjön létre, ugyanis az ember a környezetét, az állatokat, így a méheket is folyamatosan, tudatosan vagy öntudatlanul: antropomorfizálja, vagyis emberi tulajdonságokkal ruházza fel, amelyekkel azonban azok nem rendelkeznek.

A méhek méhtulajdonságokkal rendelkeznek, még ha ugyanabban a világban léteznek is, mint mi, emberek.

Önvalója teljességében kell szemlélni, elfogadni és megérteni a másikat, s csak ekkor tárulhatnak fel a metszetek, a hasonlóság és a közösség a másságban. Például, hogy ők is születnek, élnek, éreznek, akarnak, táplálkoznak, fejlődnek, szaporodnak, kommunikálnak, küzdenek és meghalnak, akárcsak mi, mindezt mégis méhként teszik, hiszen méhnek születtek. A méhnek és az embernek is helye van a teremtett világban, kölcsönhatásuk pedig olyannyira figyelemreméltó, hogy magam is őszinte csodálattal látom mindezt önmagamon belül, amikor kimegyek a méhesbe, és felnyitok egy kaptárt.

Weiner Sennyey Tibor

a költő, író és méhész kultúrrovata

Forrás: Méhészet

Szaklap, amelyben a cikk megjelent:

Magazin ajánló: