Mégis kinek az érdeke?
Feltételezzük azt, hogy a piac mindent megold egy tiszta versenyben. De a mai piac nem tiszta, azt torzítják a jogszabályok, a társadalmi elvárások és a kereskedelem erőfölénnyel való visszaélése.
Annak idején, a rendszerváltáskor létrejöttek a terméktanácsok, amelyek hosszú távú perspektívában gondolkodva az érdekharmonizáció eszközei lehettek volna az agráriumban. Az érdekharmonizáció eltűnt a terméktanácsok munkájából, amely a jövedelemtermelés arányos szétosztását oldotta volna meg a ráfordítás, a befektetés és az elvégzett munka arányában. Ezt terhelte még korábbról a Római Egyezmény máig fennmaradó öröksége, ami az olcsó élelmiszerek világát a támogatás rendszerén keresztül még mindig fent szeretné tartani, és ez különösen a kelet-európai országokat sújtja és sújtotta a korábbi gazdasági szabályozások miatt.
A gépkocsi, a traktor, a kombájn, a műtrágya, a növényvédő szer ára soha meg nem kérdőjelezett, szemben az alapvető élelmiszerek áraival. Vajon miért van ez, és kinek az érdekeit szolgálja?
A szereplők nem egy súlycsoportba tartoznak. A termelő kiszolgáltatott, a feldolgozók satuba vannak szorítva (nem csoda, hogy sokuk a Covid, a háború és az aszály címszó alatt visszaélt helyzetével), az áruházláncok viszont az erőfölényüket durván érvényesítették, erősítve az inflációt. A fogyasztó szintén kiszolgáltatott, bár valamilyen szintű társadalmi szociálpolitikai védelem alatt áll, ami persze nem mindig hoz átütő sikert.
Nemes gondolattal létrejöttek a jövedelem igazságos elosztását megoldó terméktanácsok, de ma ilyen irányú funkcióikat kiürítve állnak feladataik ellátásában.
Egymásra vagyunk utalva
A növénytermesztési eredmények és árak hektikussága azonnal megjelenik az állattenyésztésben. A növénytermesztők közvetlenül akarják kezelni bajaikat, erre eszköznek látják az állattenyésztést és módszernek az áremelést. Ezzel szemben az állattenyésztők minden esetben tehetetlenek.
Pótolni kell az állattenyésztés iránti adósság törlesztését a bizonytalanságért. Talán megérdemelnének egy esélyt az állattenyésztők a kockázatok csökkentésében. Ha az ágazatok nem tudnak együttműködni, akkor öntözött takarmányterületek biztosításával, a takarmánytermelés lehetőségét rájuk kellene bízni. Erre megoldás lenne öntözött takarmányterületek biztosítása számukra, bár véleményem szerint az igazi biztonság a termelékenység és a jövedelmezőség növelése lenne. Meg vagyok győződve, hogy nem a föld tulajdonosának a személye, hogy állattenyésztő vagy növénytermesztő az igazi probléma.
Ezért alapeleme a munkának a tervezés és az ebben megfogalmazottakhoz kell igazítani az agrárpolitikát. A törésvonalak felszámolása, a harmóniák megteremtése, az egymásra utaltság pozitív kihasználása, az öntözés prioritása mellett támogatni kell a szervestrágya-felhasználás észszerűsítését, gazdaságos megoldását, a termelés hatékonyságát. Javítani kell az élőmunkaráfordítás mutatóit és növelni a robotizációt. Az ökológiai lábnyomot csökkenhetjük a versenyképesség csúcsra járatásával, mert az ökológiai lábnyom abszolút és fajlagos leszorítását csak így érhetjük el valójában.
Vegyük fel a harcot a téveszmékkel!
A fejlődés, ami végbement az állattenyésztésben, csak részben ment végbe a növénytermesztés oldalán. Meggyőződésem, hogy hibás a termelési szintek csökkentése. A fejlődést indukálni, katalizálni, tudásalapúvá kell tenni, és nem szabad fékezni. Amennyiben a jövedelemtermelő képesség csökken, az ágazatban dolgozók életminősége kevésbé javul a társadalom összességénél, akkor további visszaesést indukálunk, ami nem lehet célja az emberiségnek. Az ágazati szereplők szelekcióját nem fékezni, hanem koordinálni kell. Látható, hogy
Ez nem lehet csak az agrárium feladata, a szereplők megtartása, a visszahúzó szereplők magára maradását az ágazatban magasabb szinten, állami segítséggel kell kezelni. Mert ha konzerválunk egy nem kívánatos állapotot, az mindig gátolja a jövőbeni fejlődést. A pénz elég, a módszeren lenne mit finomítani.
Az agrárszereplőknek rá kell jönni arra, meg kell érteniük azt, hogy ez egy egységes vertikum, ahol előbb-utóbb az érdekek mentén akár évenkénti változó előjellel, de kapcsolatba kerülnek. Az egymásnak okozott károk jelentősen rontják az eredményességüket, nem az érdekekben van a hiba, hanem a hektikusság zavarja legjobban a kapcsolatukat és a fejlődést. Nem egymás jövedelmére kéne ácsingózni, hanem az agrárium fontosságát, értékét kell a társadalom szintjén érvényesíteni. Igaz, a konszenzust a jövedelemtermelés ingadozása jelentősen megnehezíti.
Pótolhatatlan veszteséget jelenthet az értelmetlenség, a szakmaiatlanság és a parciális érdekek galád érvényesítése és diadala az emberi ész felett. Ami az emberi fajt létrehozta – ebben szerepet adva az állati fehérjék fogyasztásának –, ellátja élelmiszerrel a világ több mint 8 milliárdos lakosságát, és ami lehetővé teszi és fenntartja az emberi lét mai minőségét, a Föld biológiai sokszínűségét és potenciálját, nos azt a vádlottak padjára ültetni nem bűn, hanem hiba.
Ne engedjük a rombolást, vegyük fel a harcot a téveszmékkel, azok terjesztőivel, a hamis zöldekkel, a valódit és talmit megkülönböztetni nem tudó dilettánsokkal.
Dr. Jávor András
professzor emeritus
Debreceni Egyetem
