Kicsivel több, mint négy évvel ezelőtt került a tulajdonomba az első üszőm, Lili, majd még jó néhányan, így a nulláról hamar tíz fölé kúszott az összlétszám. Az idő múlásával a borjúk tehenekké cseperedtek, és bizony a szaporulatból is több üsző a gazdaság tagja maradt. Most, már lassan öt évvel Lili érkezése után, elgondolkodtam rajta, kisgazdaság lévén a létszám növekedése nem mehet a végtelenségig.
A fizikai és emberi korlátok sem teszik ezt lehetővé, és azt se feledjük, hogy a megtermelt tejet fel kell dolgozni, az előállított termékeket pedig értékesíteni kell, mindezt kistermelői korlátok közt – ami maximum napi 200 liter tej és 40 kg sajt.
A nagy, több százas vagy ezres létszámú tehenészeti telepeken is előfordul, hogy a gondozóknak, a telepvezetőnek van egy-egy kedvenc tehenük. Akkor gondoljuk el, hogy van ez egy kisgazdálkodónál! Hozzá általában közelebb állnak az állatai, jobban ismeri őket, még inkább a szívéhez nőnek (persze haszonállatokról van szó, de akinek volt már kedvenc tehene, megérti, mire gondolok). Gyakran születésüktől neveli a jövőbeli teheneit, majd amikor ők megellenek, fejéshez szoktatja őket, és a körfolyamat ismétli önmagát. Talán néha inkább barátként, (munka)társként tekint rájuk, mintsem munkaeszközként.
Megérzik a közelgő időjárási frontokat, ez kiütközik a viselkedésükben. Tudják, mikor vagyok kiegyensúlyozott, és mikor van nehezebb napom. Jóformán igazi lelki társai egy gazdának a tehenei, akiknek a nyelvén leginkább a gazdájuk ért, mert az állat és gondozója között különleges kapcsolat alakul ki.
A legtöbb üszőmet születésétől, néhány napos/hetes korától ismerem, nevelem. Az összeshez kötődik valamilyen szép – vagy ha nem is szép, de nagyon is tanulságos – történetem, amiket oldalakon keresztül tudnék mesélni. Ezek közül most néhányat kiemelnék, hogy a példákon keresztül jobban láttathassam, miért más egy kisgazdaságban dolgozni, mint egy több száz, vagy több ezer tehenet számláló tehenészetben.
Mint azt említettem, Lili került a tulajdonomba elsőként, így bármennyi idő is telik el, nekem ő marad az első üszőm, aki később az első tehenem lett. Visszagondolva az elmúlt időszakra, hálás vagyok neki sok mindenért, amiket megtanultam tőle/vele kezdő tehenészként. Rakoncátlan természetével megmutatta, hogy csak akkor bírhatok vele, ha határozottan viselkedem, mindamellett, hogy szeretem. Szembesültem vele, hogy igenis kemény munka, rendkívül sok türelem és kitartás szükséges ahhoz, egyes üszők megszokják a gépi fejést, ám semmi sem lehetetlen, ha az ember nem adja fel.
Könnyes szemmel nyugtáztam, hogy az első nálunk született borjú üsző, így nem volt kérdés, hogy meghagyjuk-e. Ugyanakkor „az alma nem esett messze a fájától…”, Lucy nagyon hasonlít Lilire, de büszke vagyok rá, hogy ma már rúgásgátló nélkül könnyedén megfejhetem, még ha olykor huncutság is csillan a szemében.
Más és más a hazakerülésük története is; némelyikük – mint Bambi vagy Jázmin – az autóban utaztak, ami szintén örök emlék. A közös kalandok közül mindegyikükhöz kötődik valami, és persze, mint ahogyan egy anyának sincs kedvenc gyermeke, nekem sincs kedvenc tehenem vagy üszőm, de mégis vannak olyanok, akik valami furcsa, megmagyarázhatatlan tény miatt közelebb állnak a lelkemhez – és szerintem ezzel nem csak én vagyok így kisgazdálkodóként.
Reálisan gondolkodó gazdálkodóként azonban be kell látni, hogy vannak esetek, amikor a fennállás megkívánja az állomány selejtezését. Ennek számos oka lehet. Az első opció – amikor nem betegség miatt válunk meg a gulya valamely tagjától – az, hogy egy meghatározott állománylétszámot nem lépünk túl, egy adott termelési szint alatt már nem tartjuk az állományban az egyedet. Előfordulhat más magyarázata is, például viselkedésbéli problémák miatt válunk meg egy-egy egyedtől: gépi fejéssel járó gondok, társai és gondozója iránti agresszió, de akár fajtaváltás, kiöregedés is lehet ok.
Ilyen esetek a sántaság – lábvégproblémák –, a gyakran ismétlődő emésztőrendszeri problémák (mint a bendőfelfúvódás, hasmenés), a szaporodásbiológiai zavarok, a többször előforduló tőgygyulladás. Ilyen és ehhez hasonló esetekben jut eszembe az a nagy igazságot hordozó mondás, miszerint: „Jól termelni csak egészséges állattal lehet”. A súlyos emésztőrendszeri problémákkal küzdő állatokra mihamarabb megoldást kell találnunk, mert könnyen el is hullhatnak, ha nem figyelünk rájuk kellőképpen, és nem tudunk rajtuk időben segíteni. A szaporodásbiológiai zavarok is könnyen tönkretehetik egy ígéretes üszőnket, amennyiben többszöri termékenyítésre sem vemhesül az állat. Ha nem reagál hormonkezelésre sem, abban az esetben meg kell tőle válnunk, bármiféle reményeink is voltak vele kapcsolatban. A tőgygyulladás hatására megemelkedik a tej szomatikus sejtszáma – ez a mérőszám a gyakorlatban tulajdonképpen a betegség jelzőindikátora –, ezáltal romlik a tej minősége, emberi fogyasztásra alkalmatlan lesz. A betegség kezelhető tőgyinfúzióval, injekciókkal, ám a kezelt tej hulladéknak számít, így a többször/huzamosabb ideig tőgygyulladásban szenvedő egyed nem termel, tartása deficites, ezért idővel mindenképp selejtezendő.
Éppúgy, mint bármelyik élőlény, akár mi, emberek is, ők is lebetegedhetnek, kiöregedhetnek, kerülhetnek olyan állapotba, hogy már nem termelnek, vagy legalábbis a termelési szintjük nagyon alacsony, tartásuk nem gazdaságos, deficites. Ebben az esetben, mivel haszonállatokról beszélünk, kénytelenek vagyunk „nyugdíjazni” kedvenceinket. Ugyanakkor korántsem egyszerű kisgazdálkodóként racionális döntést hozni, és olykor a szív felülírja a gazdasági szempontokat…
