A galagonyákat, azaz a Crataegus nemzetség fajait, fajtáit a rózsafélék családjába (Rosaceae) sorolják a botanikusok. Hihetetlenül alakgazdag, kisebb termetű lombhullató fák, illetve terebélyesebb cserjék, melyek az északi féltekét hódították meg. Tavasszal, április–májusban pompás virágözönnel, nyáron mutatós, sokszor csillogóan zöld lombozatukkal, ősszel pedig izzóan piros terméseikkel és gyakran pompás, vöröses lombszíneződésükkel varázsolják el az érdeklődőket.
A vékonygallyú galagonya (Crataegus coccinea) az egyik legszebb, de egyben az egyik legszúrósabb is a galagonyafajok között. Észak-Amerikából származik, 5-8 méter magas, gyakran többtörzsű, gömbölyded koronát nevelő, terebélyes cserje vagy fácska. Nevét vékony ágairól, gallyairól kapta, melyeken egyenes vagy kissé görbült, 3-5 cm hosszú, nagyon szúrós hegyű tövisek rettentik el a nemkívánatos betolakodókat. Ezek a tövisek veszélyesek is lehetnek, ezért közterületi kiültetésekben, s főként kisgyermekek játszótereinek közelében nem tanácsos telepíteni szépsége ellenére sem.
Széles tojásdad levelei 5-10 cm hosszúak, 4-5 rövid, de széles, hegyes karéjjal. A levelek csúcsa kihegyezett, szélük többnyire kétszeresen, élesen fűrészes, színi oldaluk kezdetben üdezöld, később mélyzöld. Ősszel a lombozat pompás aranyló sárgásból lilásbíborra, illetve skarlátvörösre színeződik.
A portokok rózsaszínűek, ez fontos határozóbélyeg a galagonyáknál. A csészelevelek fogazottak, nem hullanak le, maradó csészekoronát alkotnak. A méhek a virágzás idején gyakran látogatják a növényt.
Pompás díszét adják a kissé körte alakú vagy gömbölyded, fénylő, skarlátvörös termései is, ennek nyomán választotta számára 1753-ban Linné a coccinea jelzőt, melynek jelentése skarlátvörös, piros. Nagyon finom, kellemesen savanykás ízű, kicsit lisztes húsú, 1-1,5 cm, ritkán 2 cm átmérőjű almácska termései 4-5 csontármagot tartalmaznak.
Napos, esetleg félárnyékos, meleg fekvésben, normál kerti talajban érzi jól magát, a városi viszonyokat is jól tűri. Elviseli a kötöttebb, agyagosabb talajokat, a kémhatásra nem érzékeny, így meszes területekre is ültethető. Jó fagytűrő, bírja a szárazságot is, de meghálálja az aszályos időszakban az öntözést. Szép virág-, lomb- és termésdísze magányosan elhelyezve érvényesül a legjobban, de a tövises ágrendszerére a helye megválasztásánál legyünk nagyon komoly figyelemmel.
Télire helyezzük kissé védett helyre szabadba és tartsuk nyirkosan, de esetleg hűtőszekrényben is tárolhatjuk a magokat a tavaszi vetésig. Ezzel az eljárással az úgynevezett elfekvésre hajlamos, azaz a vetést követően még „lustálkodó”, s esetleg csak egy év múlva csírázó magok kelését segítjük elő. Tavasszal a magokat szórjuk normál kerti talajjal háromnegyed részükig megtöltött cserepek vagy ládák földjének a tetejére, s takarjuk földdel legfeljebb 2 cm vastagon, majd öntözzük be alaposan, s ügyeljünk rá, hogy később se száradjon ki a közeg. A kikelő növények már az első telet is a szabadban tölthetik, de némi téli védelmet, falevél- vagy szalma-, forgácstakarást még célszerű alkalmazni védelmük érdekében.