A kis-balatoni láptalajok és a Hévízi-tó kialakulása
A Dunántúl nagy törésvonalának (amelyet a Velencei-tó, a Fejér vármegyei Sárrét, a Sárvíz, a Balaton és a Zala jelöl) a délnyugati, legmélyebb szakaszán kialakult Balaton-medencében levő tőzeglápok keletkezése szorosan összefügg a Balaton fejlődéstörténetével (1. ábra).
A pleisztocénban szakaszos süllyedés eredményeként kialakult, egységes tóban (csak az újpleisztocénban kitöltött balatoni medencében) már a würm jégmentes időszakában keletkeztek „interstadiális” vagy „betemetett” tőzeglápok is, amelyekre jellemző, hogy legtöbbjük ma már jelentős földtakaró, illetve jelen esetben a Balaton alatt található.
A medence történetében tehát tavas, lápos-mocsaras és száraz időszakok váltakoztak. Az utolsó eljegesedés alatt tavi iszap rakódott le, és a posztglaciálisban fokozatosan elszaporodó vízi növényzet az öblözetekben jellegzetes rétlápokat hozott létre (2. ábra).
A kezdetben sekély tó vízállását erősen befolyásolta az éghajlat, illetve a beömlő és elpárolgó vagy elfolyó vizek aránya. A mainál jóval kisebb vízállásokat a tófenék alatt a tavi iszaprétegek közé települő 0,5-1 méter vastag tőzegtelepek is jelzik. (Ilyen posztglaciális korú, kezdődő fázisú szerves üledék, illetve „tőzegnyomok” a hévízi-öblözetben is valószínűsíthetők.)
