Tehát az, hogy haszonállatnak tekintjük méheinket, valójában csak a mi szemszögünkből van így, hiszen ők ugyanolyan módon élnek és működnek, mintha a természetben volnának. És míg más állatokat belekényszerítettünk abba a közegbe (istálló, ketrec), amelyik a leghatékonyabb termelést eredményezi, addig a méhészetben például a kaptárakat is alapvetően a méhek természetes életmódjának megfelelően alakítottuk ki.
Ezek alapján úgy gondolom, hogy tényleg nem háziállat a méh, és az, hogy mi haszonállatnak tekintjük, nem változtat ezen. Emiatt merült fel bennem a kérdés: jó-e az, hogy rá akarjuk erőltetni a méhekre a mi termelési hatékonyságra való törekvésünket, akár technológiával, akár genetikai szelekcióval. A választ természetesen nem tudom, de hiszem, hogy nem vagyunk okosabbak a természetnél, és azt, ami évmilliókig tökéletesen működött, nem biztos, hogy mi jobban fogjuk tudni működtetni. Inkább csak a modernkori rövidlátó, haszonszerző gondolkodásunk az, amit szeretünk visszaigazolni. Hiszen még nagyapáink is sokkal természetesebb módon méhészkedtek, mint mi. Persze fel lehet hozni az atkákat, meg a növényvédő vegyszereket, környezeti tényezőket, amelyek miatt másképpen kell hozzáállnunk a kérdéshez, fejleszteni, módosítani kell a technológiánkat, de a méhek alapvető tulajdonságait, viselkedését, életmódját megváltoztatni szerintem hosszú távon nem jó dolog.
A nyúlós költésrothadás pedig már kétezer éve ismert betegség, Örösihez azért mertem e tekintetben (is) visszanyúlni, mivel az általa ismertetett módszerekkel kiválóan lehet fertőtleníteni a kereteket, kaptárakat, méhészruhákat, méhészeti eszközöket, amelyek esetleg beszennyeződtek a spórákkal. Nem véletlenül ezek szerepelnek a mai napig a nyúlós észlelése esetén alkalmazott méhegészségügyi gyakorlatban is.
Az olasz méhek késői fagytűrő képességét sem firtattam, itt ugyancsak félreértésnek tekintem a kritikát. Természetes módon a méhcsalád kiválóan tudja kezelni a késői hidegeket. A technológiánk helyességét vitattam azzal kapcsolatban, hogy rajzásgátlás néven széthúzzuk a fiasítást, és ezzel természetellenes állapotba kényszerítjük méheinket, amire nincsenek felkészülve, és egy nagyobb hideg ilyenkor káros lehet a családnak. Szerencsénk, hogy a méhecskék erejükön felül tudnak ilyenkor is helytállni, és ki tudják javítani a mi „kártételünket”.
Az, hogy lemondjunk a bevételeink egy részéről, tudom, hogy utópisztikus és naiv gondolat! Tökéletesen egyetértek azzal, amit Csincsa Tibor leírt, ez kivitelezhetetlen a mai gazdasági, társadalmi helyzetben. Ezért írtam, hogy ilyesfajta szemléletváltásra lenne szükségünk, mivel ha a jelenlegi gazdálkodást folytatjuk, akkor nem lesz helyünk a világpiacon. Ehhez kapcsolódik viszont az, amit méhésztársam is leír, hogy a profitot termelő tevékenységek vonzzák az új belépőket mindaddig, amíg a profit szinte teljesen meg nem szűnik.
A régi szereplők pedig elsőként végeztek modernizálást a méhészetükben, hiszen nekik is az volt az érdekük, hogy megkönnyítsék saját munkájukat, illetve hogy később növeljék profitrátájukat, miként például édesapám is a mézkiszerelőjével (az első három méhész – és nem mézfelvásárló! – között volt, aki országos hatáskörű engedéllyel rendelkező mézkiszerelő üzemet létesített, erről annak idején előadást is tartott az OMME Gödöllői Kongresszusán). Épp emiatt, mire az uniós források megérkeztek, már nem volt terük akkora fejlesztésre, mint azoknak, akik épp csak belekezdtek a szakmába, legtöbbször nem is a méhek szeretete vagy a szakmai érdeklődés miatt, hanem a magas és néha könnyen elérhető profit kedvéért. Tényleg sok esetben elmaradt vagy késett a modernizáció, fejlesztés, hiszen a régi generációk nem ugyanazzal a szemlélettel kezelték gazdaságukat, mint az újak. De ezt a szabadpiac automatikusan elősegítette volna, ha a támogatások nem torzítanak. A régi szereplők azért, hogy megőrizzék előnyüket az újakkal szemben, előttük jártak volna a fejlesztésben, most viszont egy külső segítség miatt hirtelen hátrányba kerültek.
