A késői kezelés, noha adott pillanatban segítség lehet a méheknek, a közelgő télre már túl késő. A szeptember–októberi kezelések már az után történnek, hogy a Varroa atka megfertőzte a téli méheket. A téli méhek nyár végén, ősszel születnek, és speciális zsírtartalékaikkal, ami képessé teszik őket arra, hogy túléljék a téli hónapokat, a méhcsalád túlélését biztosítják a következő tavaszig.

A Varroa atkát egyetlen módon tarthatjuk ellenőrzés alatt: úgy, hogy figyeljük, számoljuk őket. A méhek szabad szemmel való megfigyelése nem elegendő, a Varroa atka annyira meglapul, hogy alig lehet látni, kivéve akkor, amikor a fertőzés már túl nagy mértékű, és már túl késő kezelni. Sok méhész azt mondja, hogy nem lát Varroa atkát a kaptárban, ezért úgy gondolja, hogy nincs is ezzel gondja. Valóban, egy Varroával fertőzött kaptár kinézhet úgy, mint ami szépen gyarapodik. A lezárt fiasításos sejtek belsejében, vigyázó szemeinktől távol, a kártevők szaporodnak és szívják a fejlődő méhek életnedvét. A család elég egészségesnek nézhet ki addig, amíg az atkák el nem érik a csúcsértéket, és a méhcsalád össze nem omlik a fertőzés hatására. Amelyik méhcsaládban már láthatók az élősdi kórokozók a méheken, annak többnyire már túl késő – főleg, ha hamarosan beköszönt a tél.

Az ABJ nyomán közreadta:
Béres János