A Rosoideae alcsaládban a Rubus nemzetség igen fajgazdag, Soó Rezső (1966) nem kevesebb, mint félszáz szederfajt írt le, de gyakorlati (pomológiai) értéket főleg a hamvas szeder képvisel, ugyanis a kisfajok legtöbbje csak taxonómiai érdekességnek számít.
Nehézséget jelent az, hogy a termesztett szederfajták könnyen elvadulnak, akár már ebben a stádiumban nehéz lehet a meghatározásuk. A hamvas szeder nemesítési alapanyagokban kevésbé szerepel a karcsú szederhez képest, viszont romos területen, árokparton, régebben ártéren nagy területeket foglalt el. Az 1940–1950-es években a gyümölcsét, levelét is (mint herbatea) gyűjtötték; az invazív fajok azonban sokfelé visszaszorították.
A málnafajták ritkán vadulnak el – esetleg felhagyott kertekben –, viszont a fekete ribiszke és az egres természetes előfordulása ritkasággá vált, mert a Hanság és a Dunakanyar ökológiai változásai legjobban talán e két fajt érintették.
Bartha Dénes és munkatársainak (2015) térképezési munkái nagy segítséget adtak e fajok szinte utolsó termőhelyeinek megismeréséhez, védelméhez és a gyűjtésük akadályozásához. A vadegres (godolya) egykor a Dunakanyarig honos volt, viszont a hansági fekete ribiszke honosságát többen is vitatják.
A vadcseresznye és a csepleszmeggy sajátos módon van jelen a hazai flórában. A meggy nálunk honos faja kontinentális, sík- és dombvidéki jellegű növény; kedveli a meszet, meleg és száraz helyeken fordul elő. A termesztett meggyektől viszonylag könnyen el lehet különíteni.
A nemes fajták ültetvényeinek felszámolása, az alanyok „önállósulása” új alakokat is eredményezhet. Különösen a Felvidéken, Erdélyben és a Délvidéken ezek a változatok nagy alakgazdagságot teremtettek. Az egységesen végzett génbanki kutatások ezért jelenthetik a genetikai források szélesítését, vagyis e kutatások igen fontosak lennének.
