A szőlőnek a kihajtás és a virágzás után, a fő bogyónövekedési fázisban a legnagyobb a nitrogénigénye, amikor intenzív a sejtosztódás. Ezután a nitrogén-felhasználás csökken. Minden egyes talajművelés fokozott nitrogén-felszabadulást okoz a mineralizáció révén, ezért a talajművelés időpontját az adott fenofázis nitrogénigényéhez igazítsuk.

Nitrogéngazdálkodás

A tartós takarást mindenképpen röviden kell tartani azért, hogy korlátozzuk a zöldítő növények vízfogyasztását. Ha nitrogénnel trágyázunk, azt is vegyük figyelembe, hogy a takarónövényzet is felveszi a kiadagolt tápanyagot, erőteljesebben fejlődik, és növekszik a vízfogyasztása.

Ennek azonban az a hátránya, hogy nem tudjuk ellenőrizni, valóban lezajlott-e a mineralizáció, és ha száraz időszak következik, akkor az ásványosodási folyamat lelassul vagy korlátozottá válik. Ha csapadékos az ősz, a mineralizáció felgyorsul és nemkívánatos nitrogéntöbblet alakulhat ki a vegetáció végére, aminek káros következménye a szőlő elhúzódó növekedése, a rosszabb vesszőbeérés és a fagyérzékenység fokozódása.

Mindebből következik, hogy ha pótolni kell a nitrogént, akkor célszerű az úgynevezett Cultan-módszert alkalmazni, ami azt jelenti, hogy csak a sorok alatt, a tőke mellé juttatjuk ki a kellő tápanyagmennyiséget a talajba injektálva.

Ezt a beavatkozást azonban korán, megelőző intézkedésként kell elvégezni. Ha már bekövetkezett az aszályos időszak, ezek az eszközök nem képesek áthatolni a megkeményedett talajon. Ráadásul, ha az aszály okozta stressz hatása már látható, ez a legjobb esetben is csak csekély eredményt hozhat.

A nyár közepén és végén végzett talajápolás célja a talaj víztartalékainak megőrzése mellett, hogy ne segítsük elő túlzottan a mineralizációs folyamatokat. Az érési szakaszban történő nagyobb mértékű nitrogén-felszabadulás hátrányos a szőlő egészségére és a bor minőségére, ezenkívül kitolja a vegetációs időszakot. Ezért ebben az időszakban már nem ajánlott a takarónövényzet bedolgozása a talajba, hogy elkerüljük a nitrogéntúlsúly kialakulását.