De hát magyar költőként ezért is dolgozom. Általában egy-egy témát előre kitalálok, részekre bontom és kutatási tervet készítek hozzá. Most is nagyjából a következő öt-tíz évre tudom, hogy mit szeretnék megírni, mit kell még elolvasnom, de azért nyitott vagyok az újdonságokra is. Ezek az írásaim amúgy is leírnak egyfajta tanulási folyamatot is, s legfőbb céljuk a műveltség terjesztése. Művelt méhészeket szeretnék látni a hazában, akik tudják, hogy mi a szakmájuk múltja. Mert csak az tud a jelen kihívásaival szembeszállni és a jövőt megtervezni, aki ismeri a múltat is. Ez része az úgynevezett adaptív rezilienciának, az alkalmazkodó rugalmas ellenállásnak, amit a méhektől megtanulhatunk, s amit A méhészet művészetében sok más mellett bővebben megírtam.

• Ezek az esszék nem a hagyományos értelemben vett szakmai írások. Miért van mégis helyük egy szaklapban, miért hasznos a gyakorló méhészeknek is, ha olvassák őket?

Tizennyolc esszé van a könyvben, és a szaklapban megjelenthez képest kiegészültek néhány kapcsolódó költeménnyel és sok-sok képpel. Az esszék az őskortól napjainkig végigveszik a méhészet kultúrtörténetét, persze sok mindent kihagyva. Úgy gondolom, hogy ha valaki mélyebben és komolyabban foglalkozik egy szakmával, nem árt, ha legalább nagyjából tisztában van a történetével, az előzményeivel, a kultúrájával. Ezt nevezzük műveltségnek. Én bármivel foglalkozom, szeretek benne elmélyülni, amennyire csak lehet, s tanulni belőle.

Azt hiszem, ezt érdemes és hasznos megtanulnunk, különösen nekünk, méhészeknek a XXI. században, amikor a beporzókat igen nagy veszedelem fenyegeti.

• Milyen szempontok alapján választottad ki a témáidat, és mekkora kutatómunka előzte meg az egyes témakörök kidolgozását?

Mint máskor, most is olyan csomópontokat, történeteket kerestem, amelyek jól mesélhetők, s rajtuk keresztül el lehet mondani nemcsak a múltat, hanem a jelenről is lehet érvényesen beszélni. Az esszékben való megszólalás mindig kísérlet arra, hogy az ember az „igazat mondja, ne csak a valódit”. A kutatás négy-öt éve folyamatos, lassan egy kisebb méhészeti szakkönyvtáram gyűlt össze, de van, hogy egy-egy esszé egyszerűen csak úgy eszembe jut vagy megálmodom. Mégis, minden ilyen munka leginkább egy Sherlock Holmes-nyomozáshoz hasonlít, ezért is szeretem őket.

• Azóta könyvként is megjelent az esszésorozat. Kiknek szól a könyved?

A könyvem minden értelemmel és szívvel rendelkező, olvasni tudó embernek szól, legyen akár méhész, akár nem méhész.

• A Méhészetben továbbra is olvashatunk tőled esszéket. Miben hasonlítanak ezek az esszék a korábbiakra, és miben térnek el azoktól?

Amit most írok, az a korábbi esszék folytatása.

Ezt neveztük el úgy, hogy A méhészet művészete II. – Esszék az apiterápiáról. Ez tehát a folytatása az előző esszéknek, számtalan jegyzetem, tervem van hozzá, és természetesen közben én magam is fejlesztem magam a témában. Építettünk egy kis méhesházikót is, mintegy laboratóriumnak, hiszen nem elég az elmélet, a gyakorlat is nagyon fontos. „Nem elég tudni, meg kell valósítani.” Nem tudtam volna így megírni A méhészet művészete esszéit, ha saját magam közben nem méhészkednék, és nem lenne intenzív, úgy is mondhatnánk, hogy érzéki kapcsolatom a méhekkel. A méhészkedés számomra nem megélhetés, és nem is hobbi, több annál: életmód. A méhek a múzsáim.