Belenyúlhat-e az ember a természet dolgába?

A kérdés megválaszolására először bontsuk két részre annak aktuális, a témát érintő értelmezését. Egyrészt szabad-e közvetlenül vagy közvetve változásokat előidéznünk a méhek természetes szelekciójában, másrészt pedig szabad-e ugyanezt tennünk a környezetükben, a természetben. E sorok írásakor már széles körű tudományos egyetértés övezi azt, hogy legalább részben az emberi tevékenység hatására változik világszerte az éghajlat, ám ez csak egy kiragadott példa a természet ember által előidézett változására. A méhek számára ugyanis nem számít természetesnek az sem, hogy a mezőgazdaságban alkalmazott növényvédelem folytán teljesen ismeretlen és káros szintetikus vegyi anyagokkal találkozzanak, vagy hogy megküzdjenek olyan, az ember által behurcolt kártevőkkel, mint az élősdi Varroa atka (Varroa destructor), az ázsiai lódarázs (Vespa velutina) vagy a kis kaptárbogár (Aethina tumida).

Látjuk tehát, hogy a mézelőméhnek megváltozott környezetben, megváltozott hatások közepette kellene megmaradnia, a változások előtt kifejlődött túlélési eszköztárának segítségével. A módosult – és ez alatt azt értem, hogy jelentős részben emberi tevékenység által módosult – környezeti feltételek közepette már nem feltétlenül azokra a tulajdonságokra van szükség, amire az adott alfajok és tájfajták kiválogatódtak az evolúció során.

Két fontos okból is szükség van tehát az emberi szelekcióra: egyrészt, mert a méhek fennmaradása nagyban függ az ember hozzá köthető gazdasági tevékenységétől, másrészt pedig azért, mert a megváltozott és folyamatosan változó környezetben már nem feltétlenül a korábban rögzült tulajdonságokra van szükségük. Persze a méh kifejezetten gyorsan alkalmazkodó élőlény, de mint látjuk, vannak olyan tényezők, amelyekkel kapcsolatban kevés az alkalmazkodás adottsága. Ilyen például a Varroa atka és a méhekre káros növényvédő szerek nem előírás szerinti használata, amelyek tekintetében a túlélés nem alkalmazkodás kérdése, hanem sokkal inkább köthető a méh gazdasági szerepéhez: például amikor az ember gazdasági érdekből ellensúlyozza a méhek pusztulásával kapcsolatos folyamatokat, és visszaszaporít.

Röviden összefoglalva azt mondhatnánk, hogy ha már a magunk kényére formáljuk a természeti környezetet, vagy a környezet közvetve, akaratunk ellenére ugyan, de az emberi tevékenység következtében változik, ami egyértelműen széles körben megtörtént, akkor onnantól fogva fokozott felelősséggel tartozunk környezetünkért, és kötelességünk megfelelően ellensúlyozni az okozott változásokat, károkat. Ebben a tevékenységünkben lehet segítségünkre a mesterséges termékenyítés.

Ismételve az eredeti kérdésfelvetést,

továbbá minden eddiginél szorosabbra fűzi a méh és az ember egymásrautaltságát, kapcsolatát. Természetesen a méhek beporzó tevékenysége miatt az emberiség eddig is jelentősen rájuk volt utalva, napjainkban azonban sokat segíthet fennmaradásuk szempontjából, ha ehhez a viszonyhoz gazdasági érdek is társul.

A mesterséges termékenyítés hazai megítélése és lehetséges helye a méhészeti gyakorlatban

Magyarországi viszonylatban fontosnak tartom megjegyezni, hogy az inszeminált anyák kérdésének megítélése gyakran téves alapokon történik. A szabadon párzott anyákhoz, pontosabban azok családjaihoz viszonyítják a mesterségesen termékenyített anyák családjait termelékenységi szempontból, vagyis az eljárást nem feltétlenül kezelik a helyén. Ugyanis a mesterséges termékenyítés előnye javarészt a tenyésztésben mutatkozik meg, és nem a termelésben – legalábbis nem elsődlegesen. Amint a Méhészet előző számában a témáról megjelent írásomban már jeleztem, a megfelelő módon nevelt és gondozott anyákon megfelelő módon végrehajtott inszeminációt követően ezeknek az anyáknak a családjai teljesítményben sem maradnak alul a természetesen párzott anyás családokkal szemben.

Ezt saját tapasztalatom is megerősíti. Sőt, hozzátenném, hogy ha az inszeminációra nemesítési törekvéseink egyik eszközeként tekintünk, és ennek megfelelően alkalmazzuk, akkor nem ritkán az imént tárgyalt szempontból is magasabb rendűnek bizonyulhatnak az inszeminált anyák a szabadban, találomra párzott méhanyák családjaival szemben. Ha ez még sincs így, annak oka valószínűsíthetően a tenyésztési folyamatban keresendő, például szándékolt beltenyésztés következtében csökkent hozam formájában, amikor is a feltételezett hátrány nem magából az eljárásból, hanem annak alkalmazási módjából ered.

Gyakorlati szempontból tekintve, az inszemináció akkor foglalhatná el méltó helyét egy adott ország egészséges felépítésű méhészeti ágazatban, ha az eljárást alkalmazva, a tenyésztők által gondosan kiválogatott, minőségi genetikai háttérrel rendelkező tenyészanyag az anyanevelőkhöz jutna, onnan pedig az anyák mennyiségi szaporításával hozzáférhetővé válna a termelő méhészek számára (3. kép).