Az utóbbi évek egyik legnagyobb sikertörténete az ibériai hiúz megmentése. Egy időben a legritkább macskaféle címet is birtokolta, azonban a természetvédelmi erőfeszítések meghozták az eredményt. Mára több, mint 400 ivarérett nőstény segíti a populáció fennmaradását. Összehasonlításképp: 2002-ben mindössze 25 darab volt belőlük.

Az ilyen zsugorodó állatállományok esetében azonban fennáll a veszélye, hogy a populáció genetikai sokfélesége sérül – írja a Phys.org. Ha pedig nem elég változatos, és a fennmaradó példányok túlságosan közeli rokonai egymásnak, utódaiknál genetikai eredetű betegségek léphetnek fel, ami végül így is kihaláshoz vezet. A fajmegőrzési programok emiatt igyekeznek figyelni arra, hogy az egymástól távol fennmaradt populációkat keverjék egymással. A másik lehetőség, hogy a közeli rokon fajokkal hibridizálják a lecsökkent genetikai diverzitású állományokat. Az ibériai hiúz esetében az eurázsiai hiúz jöhet szóba „segítségként”. Ez azonban igen rizikós, így csak amolyan végső mentsvárként alkalmazzák.

Ősi genetikai sokféleség

Ahhoz, hogy az ibériai hiúz esetében jobban megismerjék a faj genetikai történetét, Maria Lucena-Perez és Michael Hofreiter németországi gyűjteményekből származó ősi ibériai hiúz csontokból vont ki DNS-t. A maradványok közül kettő nagyjából 2500 éves, míg egy több, mint 4000 éves volt. Az ilyen úgynevezett szubfosszíliák (olyan maradványok, melyek már nem frissek, de még fosszíliáknak sem tekinthetők) esetében nagy körültekintést igényel a DNS kivonása. A kutatók azonban sikerrel jártak, és a kapott eredményeket összevetették a mai modern ibériai hiúzokból származó mintákkal.

Ennek oka, hogy a mai ibériai hiúzok néhány génje azonos közeli rokonukkal, az eurázsiai hiúzzal. A két faj valaha együtt létezett az Ibériai-félszigeten, Dél-Franciaországban és Észak-Olaszországban, így természetes módon hibridizálódtak egymással. Hamarosan újra sor kerülhet a két faj közti interakciókra, mivel mindkettőnek folyamatosan növekszik az elterjedési területe.

A teljes genomelemzés fejlődésével az elmúlt 30 évben egyre többet tudunk meg a fajok közötti természetben bekövetkezett hibridizációról, mellyel javulhat a populációk élet- és túlélési képessége is. Az ibériai és eurázsiai hiúzon kívül például a jeges- és barnamedvék közötti hibridizáció genetikai előnyeire derített fényt az új technológia.

Még mindig nem értjük teljesen a hibridizáció genetikailag pozitív hatását.

Bár sokat kell még tanulnunk, de a mostani esettanulmány fontos alapot kínál a genetikai szintű fajmegőrzéshez. A beltenyésztés és a hibridizáció során esetlegesen eltűnő tulajdonságok előre jelzésével jobb esélyeket tudnánk biztosítani a kihalással veszélyeztetett fajok számára. Mindez fontos eszköz lehet a természetvédelem szolgálatában a folyamatban lévő biodiverzitási krízis kezelésében.