0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2025. december 25.

Vészkiáltás a méhészet jövőjéért

A legmelegebb nyári hónapban, míg mások a vízpartokon hűsölnek, a méhészek talpig beöltözve végzik munkájukat, sokszor a tűző napon.

Szerző: Stencli Ferenc

Ennél nehezebb dolga ilyenkor csak az ácsoknak van, tapasztalatból mondom, saját magam csináltam több tetőfelújításunkat a nyári melegben. Éppen ezért szeretnék emlékeztetni mindenkit a munkánk tiszteletére.

Furcsának tűnhet, de úgy látom, nagy szükség van rá. Minden cikkben, hozzászólásban szinte már kötelező jelleggel van megemlítve a mézárak emelésére, de legalább szinten tartására vonatkozó igény a méhésztársak részéről. Nem véletlenül: mindenki tapasztalja, hogy a környezetében egyre-másra bukkannak fel az övénél olcsóbb mézek, és az még a jobbik eset, ha ezek egy szabályosan működő méhészetből kerülnek ki, rendesen, minden adattal ellátva, felcímkézve, ahogy kell. méhész kistermelő magyar méz

Legtöbbször csak annyit hallunk, hogy „én sokkal olcsóbban vettem a szomszédtól, ismerőstől, a vándorméhésztől, aki itt volt”, vagy „a céghez hozzák nekünk sokkal olcsóbban”, persze címke nélkül, ellenőrizhetetlenül.

Ha most bárki rákeres Facebookon az „eladó méz”-re, akkor közel 100 hirdetést ad be azonnal, aminek a háromnegyede (75 százaléka!) jelölés (címke) nélküli. Az akácmézhirdetések fele valamilyen sötétsárga, homályos „méz”, amelynek a rendes akáchoz semmi köze nincs (van olyan is, aki négy különböző fajtaméz, köztük akác címkéjével árulja a teljesen egyforma színű, sötétsárga „mézeket”), és ezekhez az „akácmézekhez” a világhálón 1500–2800 forint kilós áron lehet hozzájutni kiüvegezve, szinte korlátlan mennyiségben. Kérdem én: mikor hagytuk el a munkánk iránt mutatott tiszteletet? Az hagyján, hogy a másik munkáját nem tiszteljük, de hogy a magunkét sem? Pedig az, hogy

az elmúlt évek minden eddiginél nagyobb bérnövekedése, aztán minden eddiginél nagyobb pénzromlása után az egyetlen élelmiszer, amelynek folyamatosan csökkennek a kiskereskedelmi árai a piacokon, az a méz,

pontosan ezt mutatja. Meg azt, amiről már többször is szót ejtettem: kellő szabályozás és szankcionálás hiányában túl sok a méhész az országban.

Szokásomhoz híven, megtörtént, valós példát hozok fel ismét: akácpergetés közepén méhegészségügyi felelős édesapám hívást kap, a telefonálót állítólag a hatósági állatorvos irányította hozzá, hogy vizsgálja meg a négy méhcsaládját, mert sok méze lett, bérpergetést akar igénybe venni, és aki elvállalná, az szeretné tudni, hogy egészségesek-e a méhek. A telefonáló elvileg a mi körzetünkben méhészkedik, viszont eddig semmi nyoma sem volt, nem hallottunk róla (több mint húsz éve édesapám a „méhegészségügyis”). Pár keresztkérdésből gyorsan kiderült, hogy semmilyen bejelentéssel vagy engedéllyel nem rendelkezik, így édesapám azt kérte, először ezeket rendezze. Azóta sem hallottunk róla, nem hívta, nem kereste a méhegészségügyi felelősét, azaz édesapámat. De biztos vagyok benne, hogy eladja majd a kipergetett mézét valamilyen úton-módon úgy, hogy igazából semmi köze nincs a méhész szakmához. Szégyen, hogy ezt a fajta tiszteletlenséget szeretett szakmánk iránt mi, MÉHÉSZEK hagyjuk, sőt magunk is alkalmazzuk.

méhészek
Illusztráció
Fotó: Thomas Völcker, Pixabay
Amíg nem történik meg a méhészkedés és méz­értékesítés szabályainak szigorítása, ezek be nem tartásának elrettentő büntetése, ezúton pedig a „méhészek” számának és a „méz” kínálatának csökkenése, addig felejtsük el a megfelelő megélhetést biztosító mézárakat!

Biztosan mindenkivel előfordult már, aki mézet árul, hogy egy vevő hőzöngve firtatta, miért olyan drága a méz, amikor az „csak úgy van”, csak kell pár méhcsalád, és kész. Az értelmesebb vevő kérdez, érdeklődik, és kikerekedett szemmel hallgatja, amikor mesélünk arról, hogy mennyi és milyen sokféle munka van a méhekkel, mennyi a kockázat, a buktató, és milyen nagy szerencse kell egy jó mézterméshez. Ha hitelesek vagyunk, akkor szó (alkudozás) nélkül kifizeti az 5 méterre lévő konkurenciánál 400 forinttal magasabb mézárat. De a legtöbb esetben nem kérdeznek mást, csak az árat, és már mennek is tovább megnézni, hol olcsóbb az „ugyanolyan” akácméz.

A vevők csak akkor fogják tisztelni a méz értékét, és megadni érte a magasabb árat, ha mi, méhészek végre ilyen módon tiszteljük magunkat és a többi méhésztársunkat, és rendet rakunk magunk között. Szeretnék emlékeztetni mindenkit arra, hogy nem barátok vagyunk, hanem versenytársak. Hogy mi a különbség? A barátok cinkostársak is, nincs igazán versengés közöttük, és mindenki azt szeretné, hogy minél könnyebb legyen, ne vonatkozzon senkire a szabályozás, hiszen mi jóban vagyunk, ne okozzunk rosszat senkinek, sőt segítsünk mindenkit, aki csatlakozni akar hozzánk.

A versenytársak viszont nem tűrik, ha valaki kiskapukon vagy a szabályokat be nem tartva jut előnyhöz. Összefognak annak ellenére, hogy egyébként le akarják győzni a másikat, mert a közös érdekük azt kívánja, hogy mindenkire ugyanolyan szigorú szabályok vonatkozzanak, mert csak így maradnak életben.

Közben a versenyen keresztül ösztönzik egymást, elismerik, ha a másik jobban csinálja a dolgát, és igyekeznek folyamatosan újítani, fejlődni, így próbálva előnyt elérni a többiekhez képest. A kettő között van egy nagy különbség: a tisztelet. Magunk és a másik iránt. A szakmánk, a csupa nagybetűs MÉHÉSZET iránt.

Stencli Ferenc,
Szob

Forrás: Méhészet

Szaklap, amelyben a cikk megjelent:

Méhészet