A cikk ihletője
Mikor öt éve beköltöztünk, Bella néni nagyon barátságos volt velünk. Aztán egy nap kiballagtunk a kertbe akkor hároméves kislányommal, és egyszer csak elénk pottyant egy macska… széklet. Aztán még egy! Döbbenten figyeltem a különös természeti jelenséget. Ilyenről nem tanultunk a biológusképzésen! Magam mellé húztam a gyereket, hogy védjem a szokatlan záportól, majd tudományos kíváncsiságtól fűtve előrébb léptem, ki a garázs takarásából. A kerítés túloldalán Bella néni állt, a keze lendült, és már hárman figyeltük, ahogy az ürülék landolt, közvetlenül a lányom meg az én lábam előtt.
Bella néni döbbenten meredt rám, én pedig, ahelyett hogy kikértem volna magamnak ezt az eljárást, kedves naivitással kérdeztem meg, mi zaklatta fel annyira, hogy székletet ragadott.
Ha ott és akkor leállok vitázni, valószínűleg megspórolok magamnak ötévnyi nyűglődést. Engem viszont kedvességre, kompromisszumkészségre és előzékenységre neveltek – olykor úgy érzem, vesztemre –, így felajánlottam, hogy magam szedem össze a kakit a kertjében, illetve befoltozom a kerítés lyukait, ahol a macskák átjárhatnak. Bella néni rossz lelkiismerettel visszakozott.
Hozzáállásommal nyertem annyi jóindulatot, hogy Bella néni, aki korábban falun lakott, az évek során többször segített nekem baromfit vágni. Panaszkodott a családjára, én panaszkodtam a gyerekeim betegségei miatt. És persze „jó” tanácsokkal is ellátott, amikre csak bólogattam, aztán nem fogadtam meg, mert egyáltalán nem passzoltak az én ökologikus szemléletemhez.
Eközben Bella néni újra és újra eljátszotta azt, hogy dühösen lerohant valami probléma kapcsán, kifejtette, hogy engem az összes szomszéd utál a szaporodó állatsereglet miatt, de csak ő mer szólni nekem. És az ő figyelmeztetése véd meg a népharagtól. Hogy kilógott-e a lóláb? Persze, de mivel általában kényszeresen őszinte vagyok, ezt feltételeztem másokról is, így elhessegettem a kételyeimet. És tettem, amit Bella néni követelt. A kecskeistállót például a kisebbik fiam születése után 5 héttel, tehát még a gyermekágyi időszak alatt takarítottam ki, és a békében komposztálódó trágyát is elhordtuk ekkor a férjemmel, mert Bella néni szerint biztos abból jönnek a legyek. Mondanom sem kell, a kecsketrágyás-szalmás komposztkupacban egy légynyű nem sok, annyi sem akadt. De hát jobb a békesség.
Aztán idén júniusban szerettem volna az ovisoknak elvinni néhány postagalambot, elolvasni egy galambos mesét. Majd a madarak lábára varrt tasakba küldhettek volna egy kis üzenetet, amit, mikor eljönnek megnézni az állatainkat, megmutattam volna nekik. Hadd gyönyörködjenek abban, hogy a madarak hazataláltak, elhozták az ő üzenetüket! Ezért engedtem ki ősz óta volierben tartott postáimat, hogy betájoljanak a fiatal példányok is.
Felcsattantam, hogy milyen érdekes, a mi kertünkbe nem szállnak le soha. Aztán persze bocsánatot kértem a hozzám méltatlan hangnem miatt, és levadásztam a madarakat…
Következő beszélgetésünk akkor volt, mikor felhívtam, és felajánlottam neki a kártevőirtás után megmaradt csalétkeket. Sértődötten számonkért, hogy miért nem szóltam neki előbb, miért egy másik szomszédtól kellett megtudnia, hogy patkányok voltak nálunk. Elmondtam, hogy nagyon kényelmetlenül éreztem magam a patkányok miatt, és sokáig nem is tudtam, mivel állok szemben. Erre lehiggadt, és elkotyogta, hogy ő már régóta tud a kártevőkről, mert az ő kertjükben is vannak járatok, és falun látott már ilyet, ki is rakta a mérget már régen… Szólni, persze, nem szólt róla. Nekem azonban fel kellett volna hívnom, hogy bejelentsem neki, patkányirtás van a mi telkünkön!
Miután leraktuk a telefont, összeállt bennem a kép. Bella néni az évek során többször fenyegetőzött azzal is, hogy ölő csapdát tesz ki a macskáknak, amik kaparják a krumpliját. És azon a helyen, ahol harminc éve nem történt mérgezés, az ő ideköltözése óta két macskánkat is így vesztettük el…
Hiszen tudom, hogy minden előírást betartok, a kecskeállományom is ENAR-regisztrált, bármennyire nem éri meg ekkora egyedszámnál. Egyszerűen szeretem azt, ha elégedett emberek vesznek körül. Miért van akkor szükség erre a huzakodásra? Miért kell egérvadászaimnak nyomorultul elpusztulnia? Miért kell követelőzni, mikor minden kérésnek igyekszem megfelelni? Hát, igen… Csak egynek nem. Annak, hogy hagyjak fel az állattartással.
Közben Bella néni kerülte a kertet, ahol korábban rendszeresen találkoztunk. Mozgássérült, beteg édesapámat viszont elkezdte azzal ijesztgetni, hogy feljelent, mert az állataim miatt az ő házát senki se veszi meg.
Fotó: Екатерина Гусева, Pixabay
