– Mi az, hogy nem indul járat? – kérdezte a férfi idegesen a vasútállomás peronján a baktertől, akinek az arcán nyíló pírról nem lehetett tudni, a téli szél vagy a hideg ellen védőitalként fogyasztott vörösbor okozta. 

– Uram, hát nem látja? Hóvihar van. A szerelvény nem tud elindulni ilyen időben. – A bakter sildes sapkája alól figyelte a férfi egyre sűrűbben barázdált homlokát, és abban reménykedett, megérti, hogy nem ő tehet a dologról. – A vonat nem indul, ez az utasítás. 

– És mikor indul a következő járat?

– Az bizonytalan, uram. Próbáljanak kocsit fogni, mert erről az állomásról jó ideig nem indul szerelvény – azzal faképnél hagyta a férfit, hogy felmelegedjen a bakterházban.  

A férfi tekintete végigfutott a sínek mentén álló néhány lámpapóznán, aminek fénye alatt semmiből érkező, végtelennek tűnő mennyiségű hópehely zubogott. Gondterhelten visszasétált az üres váróterembe, felesége ugyanott ült, ahol hagyta. Végtelenül bizakodó tekintettel nézett fel a férfira: 

– Indul? – a férfi erre ingatta fejét. 

– Anyám már biztos aggódik, hihetetlen, hogy itt miért nincsen térerő…

– Ne aggódj, drágám, odaérkezünk… Egyszer…

– Szenteste senki sincs az utakon, pláne itt, az Isten háta mögött – mondta lemondóan a nő, végigsimítva hatalmas, kerekedő pocakján. 

– Ne idegeskedj, kérlek, minden rendben lesz – azzal a férfi kiindult a váróból, és halkan, hogy felesége ne hallja, folytatta mondatát: –, remélem…

Az állomás mögötti utat már teljesen ellepte a hó; lábszárig süllyedt benne, amint egy lámpa alatt megállva jobbra-balra tekintett, hátha szerencséje lesz. Mindkét irányból korom sötét köszönt vissza rá, csak a fény udvarában látta a végeláthatatlan hószakadást. Hosszúnak tűnő percek és még hosszabbnak megélt órák után a hideg kezdett csontig hatolni, ahogyan a reményvesztettsége is. Már bánta, hogy az összekuporgatott pénzt nyaralásra költötték, mint inkább autóra, és az anyóslátogatást is. Bánta a telet, az ünnepeket, a szentestét. Úgy elhatalmasodott rajta bánata, hogy a lámpa alatt lehorgasztott fejjel a fehér rengeteget bámulta, s már a nyakába eső olvadó pelyhek sem érdekelték. A tehetetlenség a férfiasság legnagyobb ellensége, és e pillanatban nem érezte magát gyermekét szíve alatt hordó szerelme óvó férfijának, csak egy kiszolgáltatott senkinek.

– Jó estét! Mit áll itt jót magért? Nem tudja, hogy szenteste van? – szólt le a bakról egy lódenpokrócba bugyolált úr, akinek ősz szakállára már ráfagyott a hó. Párás szemüvege mögül figyelte a lassan hóemberré váló, fejét felemelő férfit, akinek fagyott arca hirtelen mosolyra olvadt. 

– Karácsonyi csoda! – örvendezett a férfi. – Éppen magát vártam!

– Azt látom – nézett végig a tetőtől talpig havas férfin a kocsis. 

– A feleségemmel Ipolybodonyba tartunk, de nem indítják el a vonatot. 

– Mire vár, hozza az asszonyt! Nem várhatunk soká, a lovak menten idefagynak! 

A férfi meg sem várta, míg a kocsis befejezi, már rohant is a váróba a feleségéért. Felnyalábolta a táskákat, bőröndöket, és a kocsihoz siettek. 

A lovak csak nagy nehezen tudtak haladni a nagy hóban, a menetszél mégis metszette sállal bebugyolált arcukat. A férfi és felesége lábát-térdét fenyőfa takarta, ágai szinte orrukat érintették. Váratlanul a nő felnyögött, amit a férfi eleinte a zord körülménynek tulajdonított. Látszott, felesége koncentrál, tűr, szó nem hagyta el száját, mígnem újabb nyögések következtek: 

– Azt hiszem, szülési fájdalmaim vannak – fordult aztán a férfi felé. 

A férfi a fenyő mellett odakúszott a kocsishoz, megbökte vállát, de mielőtt mondandójába kezdett volna, az úr megelőzte:

– Hallom én is. Beindult a szülés. Ne aggódjon, hamarosan Ipolybodonyba érünk – nyugtatta a férfit, pedig tudta, attól még nagyon messze járnak.