Az állatorvosi igazolás is szóba került ezután, ami a szállítólevél kiadásához szükséges. Szép elképzelés, hogy az állatorvos kijön és ellenőrzi az állatokat, és így csak egészséges állat kerül eladásra, szállításra. Csak éppen kevéssé reális. Először is, a vevők egyáltalán nem biztos hogy szólnak annyival előre, hogy a találkozó leegyeztethető legyen az állatorvossal. Másrészt, ha az állatorvos ki is jön és megnézi a kecskéket, mit lát? Legfeljebb azt, hogy az állat áll-e vagy fekszik, mert közben megdöglött. Persze túlzok, de egy kecske nem fog odajönni, hogy „kedves gazdám, tisztelt doktorúr, mintha a bal fülem hasogatna…” Prédaállat, titkolja a baját, amíg tudja. Vérvétel kéne, laboratórium, tesztek stb. Reális ez?

Andi itt jegyezte meg szenvedélyes hangon, hogy ők fejnek, az állataikat, a tejet rendszeresen bevizsgáltatják, miért nem elég ez? EU-s előírás, szólt közbe Mihály. Ekkorra a jóízű beszélgetésnek nyoma sem volt. Négy különböző mértékben frusztrált ember nézett egymásra. Én azon töprengtem, hogy lesz ebből világmegváltó cikk, amit terveztünk. Mihály elcsendesedett. Legvígabb közöttünk, persze, programozó férjem volt. Ő már tervezgette, hogy itthon nekem is megnyitjuk ezeket a felületeket, teszteljük a kitöltést. Tesztelje a hóhér!, gondoltam ma­gamban feldúltan.

– Menjünk ki az állatokhoz! Nézzük a bakokat! – vetettem fel helyette.

Elindultunk, de a hangulat mit sem javult. Mihály borúsan ballagott fel a domb­oldalra. Megkérdeztem, mi a baj. Azt mondta, kár volt ebbe belekezdeni. Azt, hogy a gazdakörökön is ez van. Beszélnek, beszélnek, aztán végül megegyeznek, hogy minek mondani bármit. Ha megteszik, a hivatalokból legfeljebb annyi visszajelzést kapnak – megtörtént eset –, hogy nem kell támogatást igényelni, és akkor nincs ennyi adminisztráció.

– Erre a rendszer legyőzött minket – mosolygott vissza Mihály szomorkásan.

És ettől egy kicsit helyrekerültek a dolgok. A nap sütött, virágoztak a hodály mellett az akácfák. A szamár megrágcsálta a táskám, cumiztatott kisbakok odajöttek hozzánk. Válogattunk, megnéztük a birkákat, a domboldalon levonultak a búbos kacsák. Mihály itthon volt újra, de én is otthon éreztem magam.

Mit lehet itt tenni?

Mit lehet tenni akkor, amikor nem életszerű gyakorlatoknak kell megfelelni? Amikor hivatalokban döntik el, hogy egy anyakecskének mennyi szaporulata KELL legyen, és mennyi tejet KELL fejnünk utána? Ha becsületesen töltenénk ki az adatokat, elakadunk. Eredmény?

Van egy gazdaságunk papíron, és van egy a valóságban. Mit lehet itt tenni?, főtt a fejem a dombról lefelé, és később a kocsiban. Mihály már azt mondta, hagyjuk azt a cikket. Úgysem lesz eredménye. Néhány konkrét javaslatot azért csak megfogalmaztunk:

Egyszerűbb, felhasználóbarátabb felületet szeretnénk, ahol minden adatot csak egyszer kell szerepeltetni. Mihály ötlete volt, hogy az egyetemen tanórák keretén belül tanítsák a jövő gazdáinak, hogyan kell kezelni az ENAR, a KSH és a Nébih felületeit. Ők, a digitális bennszülöttek ezt könnyen elsajátítják, és akkor legalább a generációváltó gazdaságok ki vannak segítve. De érdemes ennek a pár panasznak, ötletnek egy cikket szentelni? Másfelől, ha meg hallgatunk, soha nem fog változni semmi.