Egyre több a városlakó (ma Magyarországon a népesség nagyjából 70 százaléka él kisebb-nagyobb városokban), és ez a tendencia folytatódni fog. A városok nagy részében pedig aligha találkozhatunk sertésekkel, baromfival, lóval, vagy bármilyen olyan állattal, amely valamilyen formában fontos szerepet játszik az életünkben. Ezért is jutnak egyre nagyobb szerephez az állatsimogatók, ahol a gyerekek (és fiatal szüleik) testközelből ismerkedhetnek meg azokkal az állatokkal, amelyekkel eddig csak feldolgozott formában találkozhattak a szupermarketek polcain.
Néhány évtizeddel ezelőtt az állatkertek többségének eszébe se jutott, hogy a háziállatokat testközelbe hozza a látogatókkal. Ez alól egyidőben talán csak a budapesti állatkert állatóvodája volt kivétel, ahol egyebek mellett háziállatkölyköket is tartottak. Így ír erről Wiesinger Márton Állatkerti séta című, 1958-ban megjelent könyvében: „Fiatal párducok, puma- és oroszlánkölykök kameruni kecskegidákkal játszadoznak, sőt időnként a társaságba vegyül egy-egy itt felejtett őzgida is. A kis kert közepén levő medencében fiatal gólya gázol. A kerítés mentén két kis rókakölyök kergetőzik.
Aki rendszeresen látogatta kertünket, az tudja, hogy mennyiféle állat volt itt már együtt, az óvoda megnyitása óta.
A nemegyszer kutyusnak becézett farkaskölyök, a barna foltos hiénafarkas kicsinyei, a csau kutyakölykök, fiatal vadkutyák és pulik, pettyes szarvasborjak, fehér és koromfekete kecskegidák, továbbá a csíkos vadmalacok, vidra-, borz-, mosómedve- és nyúlkölykök, a törpe tyúk csibéi és a Shetland póni kiscsikója – egyaránt itt nevelkedtek. Telt ház volt mindig az óvodában.”
Vitaindító az állatóvodáról
A kis állatok közé – igaz, ha jól tudom, csak szervezett formában – be is lehetett menni, s egy részüket simogatni is lehetett. Ez a modern „Noé bárkája” azonban szakmai szempontból igencsak kifogásolható volt. Korának kiváló mezőgazdász zoológusa, az állatkert igazgatója, Anghi Csaba természetesen csak úgy nem szüntethette meg az állatóvodát, ezért papírra vetett egy vitaindító cikket Gondolatok az állatóvodáról címmel az Élővilág 1957/1-es számában:„Kétségtelen, hogy az állatóvoda rendkívül szórakoztató. (…) Megfontolandó azonban abból a szempontból, hogy egyrészt a növényevő kisállatok igen gyakran sérülést szenvednek a ragadozóktól, nemkülönben azoknak a vad ösztönöknek felkeltése szempontjából, amelyek a gyermekekben, de a felnőttekben is támadnak, amikor a védtelen gyengébb az erősebbnek áldozatul esik.
(…) Még az azonos fajú, de különbözőképpen fejlett egyedek között is a gyengébb az erősebb üldözésének állandóan ki van téve. (…) Azután a bélsárral a talajra került élősködők petéi igen komoly fertőzési lehetőséget tartogatnak, különösen a kis helyen összezsúfolt állatok számára. (…) Ugyanakkor az óvodában alkalmazott rendszer először is semmi tudományos kísérleti anyagul nem szolgál, hiszen erre személyzetünk és felszerelésünk sincs, azután a különböző fajok egymással szembeni agresszív viselkedése csak fokozza a bélsárfertőzés mellett, egymás zaklatásán át, az egészségvédelmi szempontból méltán kifogásolható helyzetet. (…) Az Állatkert Igazgatósága szeretne véleményt kapni arról, hogy pró és kontra mi a nagyközönség, szakemberek és laikusok véleménye. Ennek érdekében vetettük fel a kérdést és várjuk a hozzászólásokat.” A következő számban két, az állatóvodát ellenző hozzászólás is napvilágot látott – az egyiket Dékány András író publikálta, majd – elképzelhető, hogy felsőbb utasításra – „elfelejtődött” a kérdés.
Néhány évtizeddel később aztán bezárt az első magyar „állatsimogató”.
A veszprémi állatkertben a hetvenes években nyílt meg az úgynevezett gyalogszafari. Egy olyan erdőrészletbe mehettek be a látogatók, ahol az állatok szabadon éltek. Egyebek mellett háziállatok is. Nos, ezt az akkor hazánkban előremutató, különösen a gyermekek számára oly fontos, az állatokat igazán testközelbe hozó bemutatót a renitens látogatók miatt meg kellett szüntetni. Azt, hogy mit műveltek a védtelen állatokkal, most inkább nem részletezem…
