„ A 6-9 kilós optikát nehéz tartani, a háromlábú állvány beállítása terepen sok idő. Így marad az egylábú, ami nekem bevált és sok emlékezetes pillanatban volt már társam.

A fotózás hobbim ott kezdődött, hogy a családnak volt egy régi digitális fényképezőgépe, amit vittem magammal, ha gombászni mentem. Mivel az első vad- fotóim nem igazán sikerültek, hamar tükörreflexes gépre váltottam. A helyi hivatásos vadásztól pedig megtudtam, miként tudnánk jól együttműködni, hogy nekem jó képeim, nekik pedig hasznos információik legyenek a vadállományról.

Ebből kettő összefonódott, hiszen bőgésbe mentem ki, és egy életre szóló sakálos élmény lett belőle: 7 méter távolságból aranysakált fotóztam. Azért tudom ennyire pontosan a távolságot, mert 5 és fél méter az objektív közelpontja, csak attól távolabb tud éles képet készíteni. Mivel fix az objektív, fizikailag ennyi fért bele, amit a képen látunk.

Bőgésben egyik reggel a vadföldön kezdtem a fotózást, aztán elindultam az erdőbe cserkelni egy öblös hang után. Az aranysakálok az úton jöttek szembe; észrevettek, tétováztak. Látszólag nem tudták, hogy ki vagy mi vagyok, látványosan nem féltek. Egércincogást játszva, mintha madzagon húzták volna őket felém úgy, hogy még álcaruha sem volt rajtam. Az öt kölyökből a két félénkebb csak kb. 15 méterre közelített, de a másik három gyakorlatilag lábhoz jött.

Már évek óta kergettem a lehetőséget, hogy tudjak nádifarkast fotózni. Bőgésben és barcogásban is láttam aranysakált, de ők mindig előbb észrevettek. Ez volt az első eset, hogy nem rám figyeltek, hanem az egeret keresték körülöttem. A fotón is látszik, hogy közel van, de nem rám néz, fürkészi az egérhangot. Túl nagy lettem volna nekik prédának, nem is foglalkoztak velem.

Előfordult már szarvasokkal is, hogy nagyon közel voltunk egymáshoz és nem is vettek tudomást rólam. Élik a saját életüket és azt engedik látni. Egy ilyen véletlen meghitt találkozás fényképezőgép nélkül is életre szóló emlék, de ha sikerül megörökíteni, az igazából plusz ajándék.”