Egy éve hunyt el dr. Porpáczy Aladár, aki megkérdőjelezhetetlen szerepet játszott a magyar gyümölcstermesztés feketeribiszke-ágazatának fejlesztésében és a kertészeti oktatás kiteljesedésében. Kiemelt kutatási területe a fekete ribiszke nemesítése volt, emellett munkálkodott a bodza honosításán és elterjesztésén, valamint a kisebb jelentőségű bogyósfajok, mint a rózsa és a berkenye bevezetésén. Genetikai beavatkozása tette lehetővé a fekete ribiszke és a köszméte keresztezéséből származó Rikő fajta előállítását és állami elismerését.
A hazai feketeribiszke-termesztés története a vadon megtalálható bokrok termésének összegyűjtésével kezdődött. A történelmi szempontból szakirodalmi alapműnek számító Lippai-féle Posoni kert is megemlíti ezt a fajt, mint a kertekben megtalálható gyümölcstermő növényt. Ebből a házikerti státuszból való kilépése a termelőszövetkezetek kialakulása után következett be, amikor a gyengébb minőségű földek hasznosítására és az ipari méretű léipari feldolgozás igényeinek kielégítésére kezdték telepíteni. Erre válaszul a gyümölcsfaj vizsgálatára kijelölt egykori Fertődi Gyümölcstermesztési Kutatóintézet megkezdte a felhasználható-elérhető fajták begyűjtését, vizsgálatát és emellett saját nemesítési anyag előállítását.
Nem váltak be az északi fajták
A feketeribiszke-fajtáknál két géncentrumot tartanak nyilván, a keleti (az egykori Szovjetunió európai területein kialakult) fajták körét és az északi, skandináv populációra épülő típusokat. Az előbbiekből a volt „baráti” kapcsolatok révén több került be vizsgálatra, majd kapott állami elismerést és ennek eredményeként telepítették el a szövetkezetek.
Az ágazat eredményességét az az elképzelés sem segítette, miszerint a gabonatermesztésre kevésbé alkalmas területeket kell felhasználni gyümölcstelepítésre, így sok gyenge minőségű földbe került ribiszkeültetvény, ahol a klimatikus viszonyok sem voltak megfelelők. A rossz fajtákkal, fagyzugos helyekre eltelepített állományok nem váltották meg az ágazatot. A Nyírségben egy tagban eltelepítettek egy 100 hektáros ültetvényt, ahol a kiváló vízgazdálkodású földeken 2,5-3 méter magasra megnőttek bokrok, de jóformán soha nem szüreteltek, mert a Kárpátokból lezúduló hideg rendszeresen telibe kapta a virágzást. Azért tartották fenn az állományt, mert akkor a Drogunion az utolsó szemig felvásárolta a leveleket teakészítési céllal. Csakhogy a nyár közepén teljes lombjuktól megfosztott bokrok legyengültek, majd elpusztultak. Az abban az időben „futó” fajtákkal (Neoszüpajuszcsajaszja, Wellington XXX, Silvergieter F. 59 és társaik) kapcsolatban saját termesztési tapasztalataim is vannak. A drégelypalánki Szondi György MGTSZ a szörpüzeme ellátására szintén telepített ezekből a fajtákból, amelyet volt szerencsém „működtetni”.
Mi is levélszedéssel csökkentettük a veszteséget.
