Legalábbis ezt gyanítják a legősibbnek vélt, Kína Jiangxi tartományában, a Xianrendong-barlangban talált leveses tálkák korát figyelembe véve. De hiszen ezek csak tárgyak. És a tárgyak oly sérülékenyek és mulandók. Ki tudná megállapítani teljes bizonyosággal, hogy őseink mióta főztek? Márpedig ez azért lényeges, mert a leves története valójában összefonódik a főzés történetével, ami minden valószínűség szerint ősibb kell, legyen.

A főzés javította a túlélési esélyeket

Az ember törekszik a változatosságra, a fejlődésre és legfőképpen a fennmaradásra. Így van is van ez rendjén. Ezek a motivációi sarkallták arra is, hogy a lehető legteljesebb mértékben kihasználja a természet adta dolgokat. Forradalmi újítás volt, amikor az ősi emberfélék munkára fogták a tüzet, hogy felmelegítsék a vizet.

A tűz kitágította az étkezés kereteit, elkezdhettek kísérletezni a főzéssel és sütéssel. „Új alapanyagokat” próbálhattak ki.

Mit és miben főzött az ősasszony?

Az életben maradás érdekében meg kellett becsülni mindent, amit találtak. Ezért felhasználtak minden fellelhetőt: magvakat, gyümölcsöket, gyökereket, fűszernövényeket, húsokat, halakat. Akadtak viszont olyan alapanyagok is, melyek természetes állapotukban fogyaszthatatlanok, illetve egyenesen mérgezők voltak. Ezért a hőkezelés lényegében kiszélesítette a felhasználható anyagok tárházát.

De vajon miben főzték és miből ették az őslevest? Az őseinknek még nem volt se acéllábasuk, se vasserpenyőjük, ami pedig jelenünkben igencsak megkönnyíti az ételkészítést. Voltak viszont más eszközeik, természet adta dolgok. Az első tálak és edényfélék bizonyára terméshéjak, állati páncélok és kivájt kövek lehettek. Fazekak gyanánt pedig a kutatók elgondolása szerint állatbőrökkel, belsőségekkel kibélelt gödrök szolgálhattak, és tűzben felforrósított kövekkel melegítették fel bennük a vizet.

A főzés, de legfőképpen az evés közösségi esemény volt, körbeülték a tábortüzet, együtt falatoztak, melegedtek, történeteket meséltek, tapasztalatokat cseréltek, tanultak. Az együtt töltött idő magasztos lehetett, amikor még volt idejük és igényük az evésre és egymásra figyelni.

Biztonságra törekvés sok gyötrelemmel

Az igazi fordulópont viszont az volt, amikor az ember elsajátította a földművelés alapjait. Tagadhatatlan, hogy a természetben élésnek is megvoltak a maga előnyei (bőséges termés, amit csak össze kellett gyűjteni, változatos és szezonális alapanyagok) és hátrányai (természeti csapások által tönkre tett élelem, a ragadozóktól való félelem, hideg időszakok).

Bármennyire is hálásak voltak azért, amit kaptak, rengeteg stresszt jelentett számukra állandó kiszolgáltatottságban élni: csak azt fogyasztani, ami éppen elérhető, és csak annyit, amennyit a természet ad.

Ezért őseink kezükbe akarták venni a dolgok irányítását. Megpróbálták maguk mellé állítani a természetet. De a természet nem különösebben együttműködő, azt meg végképp nem állhatja, hogy porszemnyi lények fölébe kerekedjenek.

Szóval egyáltalán nem könnyítette meg a dolgukat. Mégis a természet meghódítására tett kísérletek egyre nagyobb méreteket öltöttek, annak ellenére, hogy a termesztés rengeteg fáradtsággal járt. A kiszolgáltatottság elől mégsem tudtak elmenekülni. Választott útjukon dacolniuk kellett a természet szeszélyeivel, csapásaival és a kártevőkkel. Amikor minden összejött, jutott bőven az éléskamrába, vagy akár cserébe.