Nagyjából tíz évvel ezelőtt döntöttem úgy, hogy érettségi után mezőgazdasági vonalon folytatom a tanulmányaimat. Hat évvel ezelőtt költözött az életünkbe az első üszőnk, Lili, akit további kilenc üsző követett. Azóta huszonhét egészséges borjú látta meg a napvilágot nálunk.

Három éve nyílt meg a sajtműhelyünk, és már tíznél több elismerő oklevél birtokosai lettünk az elmúlt két évben. Nem túlzok, ha azt állítom, rendkívül izgalmas, olykor embert próbáló évtized telt el a gimnáziumi szalagavatóm óta.

Ma már igencsak sorsszerűnek hangzik, hogy egy véletlen vezérelt a Szegedi Tudományegyetem Mezőgazdasági Karának nyílt napjára. Emlékszem, tanácstalan voltam, hová is adjam be a felvételi papírokat. Egyik nap történelem témazáró következett, én pedig szerettem volna elhalasztani. Erre a legpraktikusabb megoldásnak egy igazolt hiányzás, egy nyílt nap meglátogatása tűnt. A közelben, Hódmezővásárhelyen találtam rá a megfelelő kibúvóra.

Kisiskolásként alig vártam, hogy kimehessek az állatok közé, és segíthessek anyának, vagy épp apával traktorozhassak, de akkor ez csupán szórakozás volt.

Talán akkoriban „csak” az állatok iránti szeretet sarkallt arra, hogy szabadidőm nagy részét körülöttük töltsem. Kislánykoromtól volt kutyám, pónim, aranyhörcsögöm, hullámos papagájom, törpenyulam és kedvenc anyakocám – amiket természetesen még javarészt nem én láttam el –, de hogy én valaha is mezőgazdaságot tanuljak…?! Bizarr ötletnek tűnt.

Szeptemberben mégis a mezőgazdasági mérnöki alapképzésen kezdtem meg az egyetemi éveimet. Akkoriban azonban még kizárólag a sertéstenyésztés érdekelt. Az első évem végén egy kutatási pályázat (ÚNKP) – melyet azóta többször is elnyertem – miatt hívott be Mikó Edit tanárnő beszélgetésre.

Elkezdtem tejtermelő tehenészeteket kutatni, megírtam a szakdolgozatomat, amivel eredményesen szerepeltem az Országos Tudományos Diákköri Konferencián is.